Fotóalbumok

Új sorozatunkban a Balassagyarmat régi képeslapokon c. album tematikáján haladunk végig azzal a különbséggel, hogy az egyes állomásainkon nemcsak a kötetben szereplő szöveget és képeket közöljük, hanem lehetőleg minél több, különböző korokból származó képanyagot is.

Ezúton köszönjük, ha valaki egyéb régi képanyagot ajánl fel a gyűjteménynek.

7. Kóvári út + Rákóczi fejedelem útja eleje

Befelé haladva a városba különböző korokból válogatunk képeket. A képsor elején a fentrol.hu oldalon található 1971-es légifotók alapján készült kis képekkel követhetjük, hogy mi hol helyezkedik el, illetve, hogy akkor hogy nézett ki a terület. Minden jobban érdeklődőnek ajánlom a fentrol.hu oldalt, ahol 1969-től kezdődően találhatunk az egész országról légifotókat.

A fotók készítői, tulajdonosai: Balázs Pál, Fontányi Attila, Kovalcsik András, MIVKHGY, Reiter László, Vojtkó István, Wágner Bertalan, www.fentrol.hu, www.fortepan.hu.

Új sorozatunkban a Balassagyarmat régi képeslapokon c. album tematikáján haladunk végig azzal a különbséggel, hogy az egyes állomásainkon nemcsak a kötetben szereplő szöveget és képeket közöljük, hanem lehetőleg minél több, különböző korokból származó képanyagot is.

6. Nagyliget

A városi parkok létrehozása a Nagyliget – korábban Városliget – kialakításával kezdődött a város nyugati végétől alig egy kilométerre. A 19. század végi, rohamosan fejlődő település társadalmi átalakuláson ment keresztül. Megjelentek azok a városi rétegek, amelyek munkájukat zárt térben végezték, szabadidejükben pedig igényük volt a természetes környezetre. 1891-ben fejeződött be az a közel ötvenéves per, melyet Balassagyarmat a Zichy-uradalommal folytatott. Eredményeként a város területén lévő házak és a hozzájuk tartozó kültelkek, melyek után az uradalom korábban bért (cenzust) szedett, „úrbéri természetűnek nyilváníttattak”, a városlakók tulajdonába kerültek, az állam pedig az elvesztett birtokért kárpótlást fizetett a Zichyeknek. A pereskedés alatt a polgárok a külső területeket nem művelték. A per befejeződése után Reményi Károly városbíró végigjárta a tulajdonosokat, és amúgy sem használt telkecskéiket a város javára „elkoldulta ingyen” vagy csekély térítésért, hogy az üdülni kívánó közönség érdekében egy nagyobb szabású ligetet alkothassanak. Fél év leforgása alatt így jutottak egy húszholdas terület birtokába. 1892-től Kondor Vilmos főerdész vezetésével hat év alatt 25.600 facsemetét ültettek el túlnyomórészt állami adományként, de az adakozók között volt József főherceg, Körmöcbánya városa, Madách Pál földbirtokos és a vedrődi – ma Voderady – gróf Zichy-féle kertészet is. Külön táblában kaptak helyet a juharok, platánok, hársak, fenyők és akácok. Számos díszfa, és kör alakban huszonöt hársfa díszítette a ligetet – utóbbiakat a millennium tiszteletére ültették. Középen üres teret hagytak egy pavilon részére. „Alakja ferdény. Területe 13,28 katasztrális hold, melyből az utak 1,75 kat. holdat foglalnak el, úgy hogy a beültetett terület a játszóterek levonásával 11,5 kat. hold.” – írja 1897-ben a Nógrádi Lapok és Honti Híradó tudósítója, aki bizakodva állapítja meg, hogy a csemeték megerősödtek, így a liget öt év múlva rendeltetésének meg fog felelni. A II. világháború végén a fák nagy részét kiirtották, később a főút mellett sportpályákat alakítottak ki, s itt, a mulató helyén épült fel az Ipoly Bútorgyár. A gyarmatiak kedvelt hétvégi, zenés szórakozó- és kirándulóhelyének emlékét ma már csak a Nagyligeti Sportpálya neve őrzi. A felvételek 1927–35 között készültek, a már kiépített Nagyligetet mutatják.

A továbbiakban magának a sportpályának a történetéről idézzük Nagy László, a Balassagyarmatért Baráti Kör honlapszerkesztőjének írását, ami a Balassagyarmati Honismereti Híradó 2018. évi kötetben jelent meg Nekrológ a Nagyligeti Sporttelepről címmel:
Rövidesen ipari terület veszi át az 1922-ben létesült Nagyligeti Sporttelep – egykori MOVE-pálya – helyét. A 2015. augusztus 17-i városi képviselőtestületi ülés már foglalkozott a sportpálya megszüntetésével, más építési övezetbe történő átsorolásával, majd egy 2018-ban megjelent hír szerint a Terület- és Településfejlesztési Programban (TOP) a város által elnyert 219 millió forint összegű támogatás révén megindulhatnak a helyszínen az infrastrukturális beruházások.
Balassagyarmat egyik nagy múltú közcélú építménye megérdemli, hogy nekrológ gyanánt felidézzük múltját.
A trianoni országcsonkítás után a Balassagyarmaton is igen aktív Magyar Országos Véderő Egylet politikai és anyagi támogatásával jöhetett létre a város új sporttelepe. 1921 februárjában ült össze Nógrádvármegye Testnevelési Bizottsága dr. Huszár Aladár főispán elnökletével, s ekkor hivatalosan kezdeményezték a telep létrehozását. Dr. Paczolay Zoltán sportbizottsági elnök két helyszínre tett javaslatot: a Nagyliget területére – vagyis a mai helyére – és vele szemben, az Ipoly folyó melletti katonai térre. A terveket Tiszay Géza műszaki tanácsos készítette el, az építkezést Magos (Munk) Dezső irányította, aki díjazás nélkül vállalta ennek elvégzését. A terület egy labdarúgó pálya, atlétikai futópálya és lelátó felépítésére volt elegendő.
Az építkezés költségeit társadalmi gyűjtés teremtette elő. Dr. Sztranyavszky Sándor, a MOVE helyi elnöke – későbbi nógrádi főispán, majd miniszter, képviselőházi elnök –, az 1921. februárban megtartott nagyszabású MOVE-estély bevételéből 13.000 koronát biztosított a célra. Nagy Mihály alispán engedélyezte egy vármegyei istálló fa-, kő- és tégla anyagának felhasználását, a társadalmi gyűjtést Hanzély Gyula vállalta magára, de segítséget nyújtott a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének helyi szervezete és a Területvédelmi Liga is.
A sporttelep alig több mint egy év alatt elkészült, és 1922. október 29-i balassagyarmati látogatása során Horthy Miklós kormányzó avatta fel. Az ünnepségen dr. Paczolay Zoltán vármegyei tiszti főügyész, a MOVE ifjúsági sportegylet elnöke fogadta a vendéget az alábbi szavakkal: Főméltóságú Kormányzó Úr! Nógrádvármegye Testnevelési Bizottsága, Nógrádvármegyei Move Sportegyesület s a vármegyében már megszervezett Levente egyesületek nevében szeretetteljes tisztelettel, mélységes hódolattal, őszinte örömmel üdvözlöm és köszöntöm Magyarország Kormányzóját csonka hazánk legészakibb sportpályáján. Tudatában vagyunk annak, hogy a tömegsporttal nem csak az ifjuság testi erejét fogjuk fejleszteni, hanem meg nem alkuvó, erős jellemű, áldozatokra és tettekre kész, becsületes, önzetlen honpolgárokat fogunk nevelni letiprott nemzetünknek. [...] A polgári leányiskola tanulói özv. dr. Lenkeyné Jablánczy Margit tanárnő, a főgimnázium tanulói pedig Dobó József tornatanár vezetésével mutattak be gyakorlatokat.
A sporttelep körül a létesítéskor jegenyefasort telepítettek, ami nemcsak kellemes, természetközelibb hangulatot teremtett, de az időjárástól, széltől is védte a sportolókat, nézőket. A pálya fa lelátóval is rendelkezett, a teljes befogadóképessége körülbelül háromezer fő volt. A fa lelátó a világháború végi időkben pusztult el, újjáépítésére nem került sor.
A Nagyligeti Sporttelep nemcsak labdarúgó mérkőzések, hanem számos atlétikai verseny, tornabemutatók és motorversenyek helyszíne is volt, sőt a Felvidék visszacsatolására felvonuló magyar katonai alakulatok díszszemléjét is itt tartották.
A második világháborút követően újból rendeztek sporteseményeket, de legelőször a pálya területét, környezetét kellett rendbe tenni. Erre és öltöző építésére a Városi Tanács 1947-ben biztosított fedezetet.
Az 1960-as évek közepén több nagy érdeklődéssel kísért mérkőzést tartottak a Nagyligeti Sporttelepen. 1965. szeptember 25-én a Magyar B válogatott 5:1-re verte a helyi Dózsát, majd az előző évi bajnok és kupagyőztes Győri ETO szoros mérkőzésen 2:0-ra nyert szintén a Dózsa ellen. Egyébként a Nagyliget a Balassagyarmati Dózsa labdarúgócsapat otthona volt, a MÁV-Petőfi vasutas egyesület – közismertebb nevén Loksi – a mai Vizy Zsigmond utcai pályán játszotta mérkőzéseit. 1969-ben több egyesület (például a fentebb említett Loksi és Dózsa) összevonásával alakult meg a Balassagyarmati SE, mely a város legjelentősebb és legeredményesebb sportegyesülete volt.
Az 1960-as évek vége felé újragyepesítésen, felújításon esett át a pálya, majd 1971. május elsején nyílt meg újra.
Az 1971. május elsejei újranyitást a politika–népszórakoztatás–sport erős összekapcsolódásaként jellemezhetjük. A délelőtti városi felvonulás után a gyarmatiak a Nagyligeti Sporttelepen gyülekeztek, ahol Lombos Márton tanácselnök avatta fel a Városi Tanács megújult sporttelepét, majd a BSE elnöke, Balázsik József mondott köszönetet a városvezetésnek. A nemzeti színű szalag átvágása után korabeli neves művészek – Aradszky László, Korda György, Fenyvesi Gabi, Fónay Márta – szórakoztatták a közönséget. Az ezt követő BSE Öregfiúk – Színészek labdarúgó mérkőzésen nézőrekord született, 4500 néző látta, hogy a két csapat 4:4-es döntetlent játszott egymással, a barátságos jelleget az eredmény is tükrözte. Érdemes felsorolni a helyi csapat összeállítását: Szuhánszki – Beke, Kalcsó, Kovács – Farkas, Horváth – Komoróczy, Batta, Mituk, Melega, Jónás. Csere: Vidomusz, Márton, Molnár, Aradi.
A mérkőzést követően a gyengébb nem is zöld gyephez jutott, az első hivatalos városi női mérkőzésen a Balassi Bálint Gimnázium csapata 1:0-ra megverte a Szántó diáklányait, majd ugyanilyen eredménnyel zárult a BSE NB III-as mérkőzése Aszód ellen. A találkozók között meghívásos atlétikai versenyt tartottak férfi 800 méteres és női 400 méteres távon, tehát a város mindent bevetett a méltó megünneplésre.
Ettől fogva a telepen helyet kaptak a legkülönbözőbb sportágak sportolói, de az Országos Sport Napok alkalmával diákok százai is birtokba vették a pályát.
1973-ban átépítették és bővítették a bírói és játékosi öltözőt, amelyben már helyet kaptak az atléták is.
1979 júniusában új öltözőépületet adtak át, erről a korabeli Nógrád így számol be: A Balassagyarmati Városi Tanács Sportlétesítmények Intézménye az ötödik ötéves terv legsikeresebb évének tartja az 1979-es esztendőt. [...] Júniusban adták át – hogy csak a nagyobb sikereket említsük – a Nagyligeti sportpályán épült 260 négyzetméter alapterületű sportöltözőt, amely minden igényt kielégítő öltözködési és tisztálkodási lehetőséget teremtett a sportolóknak.
1980 májusában Az olimpia sikeréért tömegsport rendezvényt tartottak a pályán – feltehetően a Mozdulj Gyarmat! elődje volt –, ahol az érdeklődőket még alkalmi bélyegzés is várta. De a manapság jól ismert, és minden évben megrendezésre kerülő Mozdulj Gyarmat! is évekig ezen a pályán várta a sportolni vágyókat.
Az atlétikai pályát kiszélesítették, ezzel alkalmassá vált országos versenyek lebonyolítására is, majd 60 méteres, négysávos futófolyosó épült.
Az 1970-1980-as években élte fénykorát a BSE labdarúgó csapata, az egyik legjelentősebb diadalát az FTC ellen 1:0-ra megnyert Magyar Népköztársaság Kupa-mérkőzés jelentette 1979-ben, ezt négyezer szurkoló látta. Edzősködött itt Dalnoki Jenő, dr. Fenyvesi Máté neves válogatottak, játszott a csapatban több, az NB I. élvonalába, sőt a válogatottságig eljutott labdarúgó is, de már régóta inkább mélyrepülésben van a csapat, mint fellendülőben.
A labdarúgáson kívül a Nagyliget kapcsán az évekig itt rendezett gyalogló gálák mellett az atlétikáról is meg kell emlékezni. Az atlétikai pályán – ahol az 1990-es években Kovács Dusán olimpikonunk és mai napig 400 gáton országos csúcstartó atlétánk is sportolt – alkalmanként ugyan rendeztek iskolai sportversenyeket, de egyre kevésbé használták, s így a Nagyligeti Sporttelep már aligha volt nevezhető a városi sport fellegvárának.
A füves labdarúgópálya mellett létezett egy salakos edzőpálya is, ezt a dobóatléták előszeretettel vették igénybe. Az ipari park kiépülésének első ütemében onnan végérvényesen kiszorultak, lévén, hogy a területet a város ipari park létesítése céljából átadta a kezelőnek.
A Nagyligeti Sporttelepről állagának romlása, a karbantartás hiánya, az új sportolási helyszínek kiépülése miatt egyre jobban eltűntek a sportolni vágyók. Sorsa a város általános rendezési tervének már említett 2015-ös módosításával pecsételődött meg, amiben a sporttelep már nem kapott helyet.
Időközben elkezdődött az Ipoly-parti Szabadidő- és Sportcentrum kialakítása. Először, 2006-ban a műfüves labdarúgó pálya készült el a Magyar Labdarúgó Szövetség, illetve az állam támogatásával, az akkor még szinte senkiföldjének tűnő területen.
2015-re megépült a Kövi Pál nevét viselő új klubszékház, mellette élőfüves, önműködő locsolórendszerrel rendelkező futballpályával, ami később nyolcszáz fős lelátót is kapott.
2016-tól már itt játssza mérkőzéseit a BSE és utánpótlás csapata, a Palóc Farkasok is, egy-egy mérkőzésre pedig a lelátó is megtelt nézőkkel. A terület folyamatosan tovább bővül. Az egykori Madách híd tövében az extrém sportolók pályáinak, labdarúgók kispályáinak kialakítására került sor, atlétika céljaira is jutott új terep.
A sportcélú beruházások legjelentősebbje a város első fedett uszodája, amelyet szintén az Ipolypart utca melletti területen használhat nemsokára a lakosság.
A Nagyligeti Sporttelep megszüntetése sokunknak érzelmileg fájdalmas lehet, de egyenes következménye a sportolási igények átalakulásának, csökkenésének. Mindezeket tapasztalva a városvezetés egyértelműen az Ipolypart utca – északi elkerülő út közti területre helyezte át a városi sportlétesítményeket.
Közel száz év után tehát búcsút mondhatunk a Nagyligeti Sporttelepnek, azt pedig, hogy Balassagyarmat ifjúsága, sportolói milyen eredményesen használják majd a kétségkívül impozáns Ipoly-parti komplexumot, az elkövetkező években, évtizedekben tudhatjuk majd meg.

A strandfürdő a város nyugati szélén, a közvágóhíddal szemben épült fel 1935-ben. Létesítésének ötlete Horváth Sándor polgármestertől származik, aki fontosnak tartotta a fiatalok sportolási lehetőségeinek bővítését egy versenyek megrendezésére is alkalmas sportuszodával. A tervek elkészítésére Hajós Alfrédot kérték fel, aki az újkori olimpiák első magyar bajnoka, építészként pedig a szellemi olimpiák díjazottja volt. 1933-ban Hajós Alfréd anyagi ellenszolgáltatás nélkül adta át a kész terveket a városnak.

A kivitelezést Magos (Munk) Dezső balassagyarmati építész irányította. A fejlesztést az Országos Testnevelési Tanács és egyéb hatóságok is támogatták, s mint egy korabeli újságcikk megjegyzi, a városnak egy fillérjébe sem került a fürdő megépítése.

A strandfürdő egy 33 1/3 x 10 méteres sportmedencéből és egy gyermekmedencéből állt, kiszolgáló helyiségek – öltözők és zuhanyozók – valamint egy vendéglő biztosították a kényelmet. A megnyitón a versenyzők, érdeklődők és díszvendégek összlétszáma meghaladta az ezer főt. Az átadást követően sok versenyt rendeztek és úszásoktatás is zajlott. Nyaranta a gyarmati fiatalság kedvelt találkozóhelye volt.

1944–45 hideg telén a lakosság fűtés céljára elhordta a fürdő épületeinek faanyagát. A háború utáni évtizedekben a strandnak nem, vagy csak részben volt gazdája, a medencék és a kiszolgálóegységek tönkrementek, a nyolcvanas években közel egy évtizedre be is zárták. 1993. október 7-én szavazta meg a képviselőtestület a teljes felújítást, amely 1994–95-ben zajlott le.

Új sorozatunkban a Balassagyarmat régi képeslapokon c. album tematikáján haladunk végig azzal a különbséggel, hogy az egyes állomásainkon nemcsak a kötetben szereplő szöveget és képeket közöljük, hanem lehetőleg minél több, különböző korokból származó képanyagot is.

4. Vágóhíd

A vágóhíd és húsüzem – nem rövid – történetét Kőszeghy Tibor írásával idézzük fel, akinek Volt egyszer egy Vágóhíd c. írása a Balassagyarmati Honismereti Híradó 2019. évi kötetében jelent meg.

„A közélelmezésben a kenyéren kívül a másik legfontosabb és nélkülözhetetlen élelmiszer a hús. Ennek megfelelően a húsipari tevékenységgel foglalkozók a kenyérsütőkhöz, pékekhez hasonlóan az iparosság legrégebbi és legjelentősebb rétegét alkották.

A magyarság körében már a honfoglalás előtti időben kialakulhatott az állatok vágását végzők szűk rétege, akik elkülönültek a pásztoroktól, s erre a tevékenységre specializálódtak. A korai nyelvemlékekben található vágó, húsos vagy a török eredetű kaszabnév ennek a foglalkozásnak az emlékét őrzi. A 15. századtól a délszláv eredetű mészáros elnevezés azonban feledésbe borította a régies alakú mesterségneveket, és hosszú évszázadokon keresztül egyedül ezzel a terminussal illették a hivatásos húsiparosokat. A mészárosok elsőrendűen marhavágással foglalkoztak, hiszen a lakosság ebből volt a legkevésbé önellátó. Ebben az időben különült el a hentesek mestersége, tevékenységük a disznó vágása, feldolgozása és kereskedelme volt.

A 15. századtól kezdve tiltották a háznál való vágást a jobb ellenőrizhetőség miatt. Részben azért, hogy lopott jószág ne kerüljön vágás alá, de főleg azért, hogy mindig megbízhatóan egészséges húst mérjenek ki. Nem utolsó szempont volt az sem, hogy ha lehetett, ezek a közös vágóhidak víz mellé vagy fölé települtek – innen származik a híd elnevezés –, így könnyebb volt a vágás során keletkező szennyeződést eltakarítani.

A balassagyarmati vágóhídról talán az első ismert adatot közli a város történetét feldolgozó monográfia, mely szerint a várfalon kívül, »az Kis Kapu ellenében, az Ipoly mellett« újonnan épített mészárszékre nézve 1659. október 19-én úgy állapodott meg Balassa Imre a gyarmati mészárosokkal, hogy az ott történő »esztendő által való húsvágásért« 28 tallért fizetnek, aminek fejében ott kívülük senki másnak vágni nem szabad.

A Nógrád-Honti Ellenzék az 1897. október 21-i számában ad hírt a település vágóhídjáról: A b.-gyarmati romlásnak indult, hajdan erős vágóhíd a közel multban teljes renoválás alá vétetett s a munkálatok e napokban nyertek befejezést. A vágó helyiség belső falai uj vakolattal s ezek olajfestékkel huzattak be, egy szoba toldatott az épülethez s uj kut is készíttetett. A munkálatokat Manóssy Alajos építészünk végezte s a városi bizottság f. hó 19-én birálta felül, mindenben megelégedésének adva kifejezést a tapasztaltak fölött.

1901-ben az elkorhadt vérlevezető csatornák szorultak javításra, de a vágóhíd még évekig működött, mire 1907-ben a főbíró megbízást kapott, hogy a létesítendő sertés vágóhíd és az új vásártér részére vegye meg az Ipoly és a Kóvári út között a vágóhid után elterülő Schmidl és Berczeller féle 34 hold szántóföldet.

1908-ban felerősödött az új vágóhíd építésének szándéka. A Nógrádi és Honti Híradó közben arról számolt be, hogy a magas húsárak letörésére az ország egyéb településein sorra jönnek létre a hatósági vágóhidak, mészárszékek. Példának a zalaegerszegi vágóhidat hozta, ahol a két fizetett alkalmazott, a felelős üzletvezető – egy mészáros – és a vágó legény havi fizetést kap, a többi munkát – a kimérés ellenőrzését, pénzbeszedést, számadási ellenőrzést, az állatok megvásárlását – városi tisztviselők végzik. A hatósági vágóhidak olyannyira jól működhettek, hogy ugyanezen írás végén a következőről számoltak be: lapunk zártakor kaptuk az értesítést, hogy a zalaegerszegi összes mészárosok egy kérvényt nyujtottak be a hatósági mészárszék bezáratása érdekében, és ezen kérvényben arra kötelezik magukat, hogy a marha árak tetemesebb emeléséig a marha- és borjúhúst alacsonyabb áron tartják.

Az elöljáróság munkaprogramjának egyik fontos tétele lett az új marha és sertés vágóhíd építtetése, melyet a kor követelményeinek megfelelően már hűtővel is fel akartak szerelni. Felmerült a mesterséges jég előállításának terve is: A jéggyár felállítása, üzemben tartása meglehetős drága mulatság, és oly szegény városban, mint nálunk, csak úgy fizetné ki magát, ha a jéghűtőben feleslegessé vállt jeget a közönség megvásárolná. A mű jéggel jól járnának a vendéglősök, kávésok szóval mindazok, akiknek üzleteikben jégre egész éven át szükség van, mert naponként tiszta, finom műjéghez jutnának olcsón, de jól járna a közönség is, a mely a fagylaltot, jegeskávét és más jéggel készített italokat, ételeket nem volna kényszerülve az Ipolyvíz-kiöntés szennyes jegével fagyasztani. Balás Ferencz főbíró komolyan foglalkozik a jéggyár létesítésével és éppen ezért kérdő íveket bocsátott ki az összes kereskedők, korcsmárosok, kávésok, czukrászokhoz, melyben felhívja őket, nyilatkozzanak, vajjon lennének e vevői a műjégnek s ha igen, mennyit tesz ki évi szükségletük.

A közgyűlés megerősítette, hogy az új vágóhidat a régi melletti telken kívánja felépíttetni, ezért a földterületet Schmidl Samutól meg kell vásárolni. 1909 júniusában a képviselő-testület jóváhagyta a telek megvásárlását, melyet augusztusra le is bonyolítottak. A gépészeti és épülettervezéssel a budapesti Krenecsey Géza gépészmérnököt és Szeghő Lajos építészt bízták meg, utóbbi el is készítette a terveket.

A Nógrádi és Honti Híradó folyamatosan közölte a közgyűléseken tárgyalt ügyek, így a vágóhíd ügyének részleteit is. Az 1910. március 9-i számban az alábbiakat olvashatjuk: Balassagyarmat képviselőtestületének f. hó 5-én tartott rendkívüli közgyűlésén már-már azt hittük, hogy a jéggyár felállítását télire halasztják, midőn dr. Révész Dezső és dr. Sztranyavszky Sándor alapos érvekkel bizonyítgatták ezen fontos közegészségügyi intézmény sürgős szükségét, sőt Kohn Ármin is a jéggyár mellett foglalt állást, ha a vállalkozó legalább a nyár elejére garantálja az üzem megkezdését. Balás Ferenc főbíró legelsősorban természetesen a költségek fedezetét kívánta biztosítani és egy alkalommal igazolta múltkori véleményünk helyességét, melyben hibának tartottuk a tervezett kölcsön felvételének elodázását.Szerencsére még lehetett a bajon segíteni, mert míg egyrészről a költségek fedezetére szükséges kölcsön felvételét a mai közgyűlés határozatilag fogja kimondani, másrészről a főbíró, főjegyző, dr. Sztranyavszky Sándor, dr. Grünbaum Aladár és Vértes Arnold még tegnap hajnalban Budapestre utaztak, hogy a képviselőtestület megbízásából egy szakértő közbenjötte mellett a gépek szállítására olyan értelmű szerződést kössenek, mely szerint azok f. év junius 15-re az időközben felemelendő épületbe beépíthetők és üzembe vehetők legyenek.

Másnap rendkívüli közgyűlésen nagy vita után leszavazták a Schlick-gyár ajánlatát, majd nem talált elfogadásra az azt követő ajánlat sem, melyet Frank Aladár budapesti gépészmérnök tett. Nem lesz jéggyár Balassagyarmaton, legalább az idén nem, – mert így határozta ezt az elöljáróság, a sok mindenféle szakbizottság és a képviselőtestület. Hogy járvány lesz-e a felett majd a jó Isten fog határozni, – de ha lesz biztosan azokat fogja sujtani, kik a jéggyár ügyét eltemették.

Szeptemberben azonban a régi vágóhíd leégett. Az 1910. december 28-i közgyűlés jóváhagyta a Schlick-gyárral való szerződés megkötését és a kiszemelt vágóhídi terület bővítését, majd a lap 1911. március elsejei számában megjelent az Árlejtési hirdetmény a Balassagyarmaton építendő közvágóhíd munkálataira.

Az 1911. április 4-én lezajlott közgyűlés a munkálatok elvégzését a legolcsóbb ajánlattevőnek, Munk Dezső építésznek ítélte oda. Újabb szakértőként Leimdörfer József technológiai iparmúzeumi tanárt alkalmazták. A képviselő-testület rendes évi közgyűlésén jóváhagyatott a vágóhíd és jéggyári felszerelésre kötött Schlick-féle szerződés, – valamint a községi állatorvos működéséről, a közvágóhíd és jéggyár használatáról, – a vágatási díjakról és a vágóhidi alkalmazottak fizetéséről alkotott szabályrendelet.

Az építkezés kissé lassan, de haladt, a Nógrádi és Honti Híradó pedig oly komolyan magáénak érezte az ügyét, hogy háromhasábos írást jelentetett meg egyrészt a vágóhíd dicséretére, másrészt annak előmozdítására, hogy a gépek meghajtása ne elektromos legyen, hanem gőzgépes, amit sokkal üzembiztosabbnak ítélt meg.

Az átadásra végül 1912. szeptember 28-án került sor. A régi vágóhidat szeszfőzdévé alakították, ahol 1918 januárjában indult meg a főzés.

A Közvágóhíd és Jéggyár biztosította, hogy a húskimérővel rendelkező hentesek és mészárosok megfelelő technikai, állategészségügyi és higiéniai követelményeket biztosító környezetben vághassák le az általuk felvásárolt élő állatokat. Az így nyert hústermékeket a bérelt hűtőkamrákban tárolhatták. Ebben az időben húsfeldolgozást az üzemben nem végeztek, ezt minden mészáros és hentes a saját otthoni műhelyében oldotta meg. Ugyancsak önerőből valósították meg a tőkehús – a kettéhasított sertés vagy marha – kiszállítását és kimérését is. Az állategészségügyi és higiéniai követelmények betartását a helyszínen ellenőrizte az állatorvos.

Az üzem fenntartása és üzemeltetése sokszor okozott gondot a település vezetésének. Az 1920-as években hat évre fix összegért bérbe adták a Sertéshizlaló Rt.-nek, de a pénz elértéktelenedése miatt a városnak inkább kára, semmint haszna származott az üzletből, és a részvénytársaságtól igen nehezen szabadultak meg. A jéggyár működése szintén nem volt zavartalan, 1931-ben a Nógrádi Hírlap foglalkozott a kérdéssel, miszerint a vendéglősök, mészárosok, cukrászok mind panaszkodnak az ilyen gazdálkodás ellen, ahol a köz- és magánérdek ennyi kárt szenved.

1934-ben a gyár kiszolgáló személyzete egy hatósági állatorvos, egy gépész és két napszámos volt, ők szolgálták ki a vágóhídon a város huszonnégy hentes- és mészárosmesterét.

A második világháború idején jórészt katonai szállítmányokból kiselejtezett lovakat vágtak, és ideiglenesen kolbász gyártására rendezkedtek be. A front megérkezésekor a vágóhidat is érték találatok, megsérült a sertésvágó tetőszerkezete és a hűtő oldalfala, de a javítások után a vágás tovább folyt.

Az állatállomány az egész országban nagyon megcsappant. A helybeli hentesek és mészárosok vágóközösségekbe tömörültek. A közülük választott szakemberek főként Szegedre jártak élőállatot vásárolni. Az akkori légi-járatokat kihasználva Budapestről Szegedre utaztak repülőgéppel, majd a felvásárolt állatokat vasúton, bevagonírozva szállították Balassagyarmatra.

1950 nyarán a Könnyűipari Miniszter 19. Tartósító és Húsipari Főosztálya a vágóhidak és vágóhelyekkel kapcsolatban statisztikai adatfelvételt rendelt el. Ebből tudjuk, hogy a Városi Közvágóhídon 1950 első felében három fizikai munkás dolgozott, ebből egy műszaki dolgozó volt, húsfeldolgozó pedig nem működött.

A Népgazdasági Tanács 465/24-1950, illetve a Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának 520-18/1950 számú rendelkezése alapján az addig a város háztartási alapjában kezelt üzemet 1950. október elsejei hatállyal átvette a Balassagyarmati Vágóhídi Vállalat, melynek összlétszáma ekkor már húsz fő volt (Kardos András igazgató, Oláh József műszaki vezető, Laczkó Jenő főkönyvelő, hat hentes és mészáros szakmunkás, hat műszaki kiszolgáló, két adminisztrátor, három egyéb kisegítő). Az üzem feldolgozta a levágott állatok húsát, gyártmánylistájukon szerepelt a virsli, a krinolin, a szafaládé, a parizer, a disznósajt, kétféle kolbász és szalámi.

A Népgazdasági Tanács 195/1952 biz. számú határozatával úgy intézkedik, hogy a vágóhídi és húsfeldolgozói tevékenységet jól megszervezett, megfelelő műszaki berendezéssel ellátott vállalatoknak kell átadni. A rendelkezés értelmében nagyobb vállalati egységeket kell létesíteni.

A hivatkozott Népgazdasági Tanácsi határozat szerint a nógrádmegyei húsipart két vállalatba vontuk össze. Az összevonás eredményeképpen az eddigi városi vállalatok városi jellege megszűnt. A Balassagyarmati Vágóhídi Vállalat ma már nem csupán Balassagyarmat várost látja el hússal és húsipari termékekkel, hanem a balassagyarmati, valamint a rétsági járást, továbbá a szécsényi járásnak 80%-át. A vállalat ma már tehát nem csak 12.000 balassagyarmati lakos húsellátására van hivatva, hanem biztosítani kell Nyugat Nógrádmegye 85.000 lakosának húsellátását.

Az átszervezés tehát szükségessé tette azt is, hogy a községi vállalatot megyei vállalattá alakítsuk át.

Így 1952. szeptember elsejei hatállyal, balassagyarmati székhellyel megalakult a Nyugat-Nógrád megyei Húsipari Vállalat, melynek Balassagyarmaton kívül Szécsényben, Bercelen és Nógrádon működött telephelye. Irányító szerve a Nógrád Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága Élelmiszeripari Osztálya lett.

1950–1952 között a magán-húskimérőket államosították, a kisipart gyors ütemben szüntették meg. Az addigi hentes és mészáros kisiparosok jelentős része az állami vállalatnál helyezkedett el, így az ötvenes években a dolgozói létszám már hatvan fő körül mozgott, az 1960-as évek közepén pedig felment 81 főre.

1953-ban – a Szabad Nógrád augusztus elsejei száma szerint – megnagyobbították a hűtőberendezést, füstölőberendezést építettek, illetve bővítették a dolgozók öltözőjét és fürdőjét. 1953–54-ben gyári sertéshizlalda épült, és tervezték a gépi berendezések felújítását is, de nagy fejlesztés nem történt.

1957-ben, a kötelező beadás megszüntetése után is igyekezett az állatforgalmi vállalat elég élőállatot biztosítani a vágóhidak számára, de Nógrád megyében erősen visszaesett a tenyésztők által a piacokon felkínált állatok száma. Míg 1956 első negyedében az állatforgalmi vállalat Nógrád megyében több mint 3000 sertést vásárolt, és 616 sertést kellett a megyén kívülről szállítani, addig 1957 első negyedében már csak 522 darabot vásárolt helyben, és több mint 2300-at a megyén kívülről. A korábbi években Nógrád megyéből még a fővárosba is jutott marhahús, 1957 tavaszán-nyarán ez az irány megfordult, és 300 marhát szállítottak Pest megyéből a salgótarjáni és a balassagyarmati vágóhídra.

A gyarmati üzem már negyvenféle terméket gyártott – készült többek között „húszforintos” lecsókolbász, „harmincforintos” kolbász, olasz, turista, csabai, tiroli, szafaládé, virsli, kedvenc szalámi, füstölthús, gépsonka, csavarthús, angol teaszalonna és rakotthús –, de elavult gépeikkel nehezen tudták követni a megnövekedett fogyasztást. Ennek ellenére igyekeztek minden igényt kielégíteni, 1959. október 14-én arról adott hírt a Nógrádi Népújság, hogy tüdős hurka gyártását kezdték meg.

1961-ben egyesültek a megyei húsipari vállalatok, és balassagyarmati székhellyel megalakult a Nógrád megyei Húsipari Vállalat. Egyúttal tervezték az üzemek szakosítását, mégpedig oly módon, hogy Salgótarjánból kerüljenek ki a tőkehúsfélék, Balassagyarmatról pedig a töltelékáruk.

1962-től folyamatosan kiépült az új feldolgozó üzem, bővült a választék.

1963. december 31-től a Húsipari Tröszt vette át a felügyeletét, ekkor alakult meg Cegléd, Vác és Balassagyarmat részvételével, váci központtal a Pest-Nógrád megyei Húsipari Vállalat.

1964 őszén az üzem bejelentette, hogy megszünteti a jéggyártást. Balassagyarmat Városi Tanácsa a Nógrád megye Tanács V. B. IV. Ipari Osztályának segítségét kérte az ügyben, írván, hogy ha az élelmiszereket tároló üzemek zömében el is vannak látva hűtőszekrényekkel, nyáron pl. a sör hűtése nehézségekbe ütköznék. E nyomós indok természetesen meghallgatásra talált, ezért a jéggyárat továbbra is üzemeltetni kellett, hivatkozván azon V. B. határozatra, miszerint a jégellátást a húsipari vállalatoknak kell biztosítani.

1964. december 12-én a Nógrád újra nagyobb cikkben foglalkozott a balassagyarmati húsüzemmel. […] A vágóhíd, pontosabban a Pest-Nógrád megyei Húsipari Vállalat Balassagyarmati Üzeme […] régi, toldozott, foltozott üzem. Kinőtte a „gúnyáját”. Ha ráköltenének pár százezer forintot, emberibbek lennének a munkahelyi körülmények. Mindezért azonban nem sokat panaszkodnak. Tudják, hogy a pénzt az állam ide se tolhatja taligával. Aztán… úgy gondolkodnak az üzem vezetői, de a munkások is: segíts ember magadon… Meg is teszik, ami tőlük telik. Így került önerejükből beton az udvar nagy részére. Munkaidő után csinálták, megkurtítva a pihenő órákat. Idézi a szeptemberi termelési értekezlet jegyzőkönyvét, amely számunkra is jelzi az üzem helyzetét: a dolgozók azt kérik, hogy bővítsék a füstölő létszámát, mert két ember nem győzi a füstölést. A kérést teljesítették, a füstölőt házilag megnagyobbították, és plusz két főt alkalmaztak. Egy fővel bővítették a javító műhely létszámát, és kicserélték a lyukas zsírtároló hordót. A kiegészítő műszaki feltételeket, új gépek beszerzését azonban továbbra sem tudták biztosítani.

A szarvasmarha-tenyésztés népszerűsítésére és előmozdítására irányuló törekvést jól jelzi, hogy 1965. június 14–15-én városunkban, a mezőgazdasági szakmunkásképző iskolában rendezték meg először a szarvasmarha-tenyésztő szakmunkás tanulók országos versenyét.

A megye kisebb vágóhídjainak összevonásával megnőtt a balassagyarmati üzem feladata. Napi 500-600 mázsa húst dolgoznak fel és juttatnak a fogyasztókhoz. […] A balassagyarmati vágóhíd látja el húsáruval Salgótarjánt, Nagybátonyt, Kisterenyét, Mátranovákot, a pásztói járást, Szécsényt és környékét. A szállítást gépkocsival bonyolítják le. Ebből az egyik 70 mázsás, a másik 40 mázsás hűtőkocsi. Bérelnek az Autóközlekedési Vállalattól is teherkocsikat. A szállítás jó megszervezésével eddig még biztosították, hogy a hús idejében a fogyasztókhoz kerüljön.

Hosszú éveken keresztül nem tudták megoldani a dolgozók étkeztetését. 1966-ban kezdődött meg az ebédlő és az üzemi konyha kivitelezése, ami 1967 második felére befejeződött.

A növekvő igény kielégítése érdekében 1967-ben új feldolgozóüzem épült, és hűtött raktárat építettek, elsősorban a töltelékáru tárolására. Tovább emelték a dolgozói létszámot, elkészült az étkezde – de egyből bővítésre szorult –, és korszerűsítették a konyha raktárát. A tervek között szerepelt új hűtőkondenzátor, egy füstgenerátor, két főző-füstölő szekrény vásárlása és beüzemelése – hogy különleges áruk is készülhessenek –, illetve a villanyhálózat felújítása az új gépek energiaszükségletének biztosítására. A központi épület új homlokzatot kapott. 1969-re új füstölő-, főző- és csontozóhelyiség létesült, csontozószalagot vásároltak. Mintegy 800 m2-en kétszintes öltöző és fürdő épült. A zuhanyozók és a fekete-fehér (külön az utcai és külön a munkaruha le- illetve felvevésére létesített) öltözők a vágóhíd 240 dolgozójának szociális és egészségügyi igényeit elégítették ki.

A vágóhíd szennyvizét a holt Ipolyba eresztették. Ez csak 1969-ben, az üzem csatornahálózatra kötésével szűnt meg.

1969. január elsejétől a cég fuzionált az állatforgalmi feladatokat ellátó vállalattal, külön irányítóközpontot hozva létre Budapesten. A cég ekkor vette fel a Pest-Nógrád Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat nevet, a PENOMAH-címke tervezésére pénzdíjas pályázatot írtak ki.

A komplex vállalat létrehozásának célja a piac igényeinek gyorsabb követése, az egyenletesebb ellátás biztosítása, az export növelése volt. – Tervünk az, hogy minél több állatot vásároljunk fel Nógrádban. Már csak azért is, mert a magyar vöröstarka marhának külföldön és itthon is egyaránt biztos piaca van. Ennek a nógrádi, az Ipoly mentén tenyésztett tájfajtája is igen jó hírnevet vívott ki magának.

1970-ben 270 dolgozója volt a gyáregységnek. Sajnos elhúzódó minőségi problémákkal küzdöttek, melyeket a Nógrád is boncolgatott: A korábbi időszakhoz viszonyítva sem csökkentek a minőségi kifogások, sőt a vizsgált időszakban még fokozottabban jelentkeztek. A félsertések egy részén az előírtnál vastagabb volt a szalonna, a csülökbőrök hosszúra voltak vágva, a helytelen szúrásból eredő vérszennyeződések nem voltak letisztítva, véres volt a marhahúsoknál a nyakrész, rajta hagyták a faggyút. […] Nem jobb a helyzet a töltelékáruknál sem.

1971-ben tovább folytatódott a vágóhíd rekonstrukciója. A cél a folyamatos nagyüzemi munka biztosítása volt. A kazánház építésével egyidejűleg hozzáláttak a csomagoló és a laboratórium megvalósításához is. Utóbbi a minőségi követelmények kielégítésében töltött be fontos szerepet.

1971 decemberére elkészült a tizennégy termelőszövetkezet és a PENOMAH által 1969-ben alapított dimitrovpusztai Úttörő Sertéstenyésztő Közös Vállalkozás, a SERKÖV. Sajnos már a kezdetektől rengeteg gond volt a rosszul megtervezett és kivitelezett teleppel. A PENOMAH egy idő után kilépett a vállalkozásból. Még 1976-ban is csak a hibákról és a pereskedésről lehetett olvasni a Nógrádban.

1972-ben így írt a Nógrád: A főútról a falak eltakarják a vágóhídi valóságot. Az a magas, fekete füstöt ontó kémény az árulkodója, hogy vágóhidunk nem sokat változott az elmúlt két évtizedben. Leszámítva a közelmúltban épített irodát, öltözőt, fürdőt, és a bejárattól jobbra eső munkacsarnokot, nem sok újat tudunk felsorolni. Mint régen, úgy vágják most is a sertést és a marhát. Kovács Ernő, a főmérnök őszintén megmondta, hogy kiváló szakemberek végzik az anyagszállítást is, ha dolgozni akarnak. A világ legdrágább szállítómunkásai a vágóhídi hentesek. Nincs hűtőházuk, legalábbis a követelményeknek megfelelő nincs. És sok minden nincs. […] Néhány esztendővel ezelőtt a megyei húsellátás javításáról tartottak tanácskozást felelős poszton álló emberek. Öröm volt hallgatni, hogy több millió forint befektetéssel megyénkben is korszerűsítik a húsipari üzemet. Ez az elnevezése a vágóhidunknak, csak ami ott van, az nem fedi éppen az üzem fogalmát. Szó volt tehát a fejlesztésről. De „befagyasztották”.

Az év vége felé az addigi kis teljesítményű kazánház helyett új fűtőberendezés készült, a következő évben pedig a gyár tőszomszédságában a Húsipari Állatorvosi Ellenőrző Szolgálat új laboratóriumi állomása létesült, ahol nemcsak a levágásra kerülő állatokat, hanem a készárut is ellenőrizték.

1973-ban alakították ki a később jól ismert főutcai homlokzatot, összekötve a főkapu két oldalán álló régi épületeket, és emeletet építve rá.

Ebben az évben az új előírások – például a sertések nem kaphattak vágóhídi hulladékot –, illetve a dimitrovpusztai telep létrejötte miatt felszámolták a gyár hizlaldáját, ami Kóvár felé, a csonttelep mellett, az Ipoly árterületén volt.

A cég 340 dolgozója – hét brigádban – 64 ezer sertést, három és félezer marhát vágott (1972-ben változás állt be a fogyasztási szokásokban: a marhahús fogyasztása mintegy 35-40%-kal csökkent, a sertéshús fogyasztása mintegy 40-45%-kal nőtt, ebben persze nagy szerepet játszott a kétféle hús fogyasztói ára). A gyárat 203 vagon húskészítmény és 90 vagon zsír hagyta el. Reggelente átlag 12 gépkocsi indult útnak a friss áruval. 54-58 féle húskészítményt állítottak elő, érdekesség, hogy egy évben 36 mázsa feketeborsot, 108 mázsa paprikát, 7 mázsa köménymagot, több mint egy mázsa majorannát és szegfűborsot, 30 vagon sót és 36 mázsa rizst használtak fel.

Új termékekkel is jelentkeztek, például somogyi szalonnás felvágottal, ízesített csemege zsírokkal: pirított fokhagymással, pirított fokhagymás-májassal, pirított paprikással, csípőssel.

1976-ban országosan új minősítést vezettek be. Az élősúly szerinti helyett életbe lépett a hasított súly szerinti átvétel. A cél az volt, hogy azok a gazdaságok járjanak jól, amelyek a több húst és kevesebb zsírt adó sertéseket tartanak. A minősítést manuálisan, két ponton mért szalonnavastagság alapján állapították meg.

Létrejött a KARANCSHÚS, és attól kezdve a két cég területi megoszlásban látta el a megyét és környékét. Míg előbbi a megyeszékhely ÁFÉSZ üzleteit, a megyeszékhelyi agglomerációt és Pásztó körzetét látta el, addig a PENOMAH a salgótarjáni élelmiszer-kiskereskedelmi vállalat boltjait, illetve Nógrád megye mellett a Dunakanyart, Szob környékét, Borsod és Heves megye nagyobb városait és a fővárost.

1981-ben az üzemben már csaknem négyszázan dolgoztak. Az ötnapos munkahét bevezetése miatt korszerűsítések és átszervezések történtek, például a tmk-sok (azaz karbantartók, akik nevüket a „tervszerű megelőző karbantartás”-ról kapták) hétfőn nem dolgoztak, cserébe szombaton karbantartották a gépparkot. Ezt eredetileg vasárnap vagy éjjelente tették, illetve működés, használat közben.

Ebben az évben kilenc Pest és Nógrád megyei csoport – nagyrészt termelőszövetkezetek –, valamint a PENOMAH állt össze egy társulássá. A társaság – melynek képviselője a PENOMAH lett – célja a két megye területén a tudományos alapossággal kiválasztott fajták tenyésztése, és így a sertéshús-termelés mennyiségi és minőségi mutatóinak javítása volt.

A forgalom fellendítésének érdekében a PENOMAH megállapodást kötött a szécsényi Palóc-Skála Áruházzal, melynek megfelelően a cég rendszeresen tartott árubemutatót az áruházban. Új készítmények – alföldi lángoltkolbász és paprikás turistaszalámi – bevezetését is tervezték.

Az érdekeltségek javítása végett megnövelték a gyáregység önállóságát. A gyártmányszerkezetet megpróbálták a mindenkori piaci igényekhez, a kereslethez igazítani. Ez több-kevesebb sikerrel létre is jött, ámbár a központi irányítás rányomta bélyegét a kivitelezésekre.

1985 decemberében az üzem összlétszáma 419 fő, ebből 317 fő fizikai dolgozó, 102 fő alkalmazott. Műszaki kiszolgáló személyzet 23 fő, és az összlétszámból 68 fő volt a húsipari szakmunkás.

A húskészítmények közül legnagyobb arányban a párizsi szerepelt, másodikként a nyári turista, a füstölt-főtt áruk között pedig nagyon kedvelt volt a szendvicssonka. Újdonság volt a petrezselymes húskenyér, illetve az Antalka István termelési osztályvezető által kikísérletezett Balassa májas, ami tulajdonképpen hidegen is füstölt kenőmájas volt.

Két év munka után, 1985-re elkészült a szennyvíztisztító, és kis lépésekben, saját kivitelezésben, de megtörtént a szarvasmarhavágó-vonal, majd a sertésvágó-vonal rekonstrukciója. Felújították a propán-bután gázas perzselő berendezést, pneumatikus függőleges sertésbőr-lefejtő gép beállításával megszüntették a szalonna szennyeződését.

Balassagyarmat jobb ellátása érdekében a cég szakbolt nyitását tervezte a főutcán.

Eközben Cegléden rövid lejáratú világbanki hitelből sonkaüzemet létesítettek. A tervezett hétszázmilliós beruházás összköltsége végül közel egymilliárd forint lett, a különbséget pedig rövidlejáratú hitelből próbálták megoldani. Ehhez jött még háromszázmilliós hitel forgóeszközökre, amiből százmilliót a gyarmati gyáregységre testáltak. A sonkaüzem maximum 20%-os kihasználtsággal működött. A piaci felmérések hiánya miatt a tervezett USA-export nem jött létre, így a bevétel elmaradása óriási kamatterheket rótt a PENOMAH-ra.

1988 decemberében megnyitották a Húsáruházat a Rákóczi út 63-ban, a volt MHSZ-épületben, mely utcai frontjának L alakú részében azelőtt lövészhelyiség és klub működött.

Az üzlet igen jelentős forgalmat tudhatott magáénak. Ezen felbuzdulva 1989 nyarának végén megnyitották a II. számú Húsáruházat is a gyáregységen belül, a teherporta helyén.

A cég 1991-ben előbb ötszáz, majd háromezer tonnás szovjet megrendelést kapott, ehhez hetente 2100 sertést kellett levágni, annyit, mint máskor egy hónap alatt. Azonban az akkori elemzők szerint úgy vonták ki a tőkét a balassagyarmati gyáregységből, hogy az exportra készült termékeket a Szovjetunióba és Jugoszláviába értékesítették, de a pénzt a központ nem osztotta vissza.

1992-ben már tornyosultak a felhők a gyáregység felett. A kormány 1991-es húsárleszállítási akciójának köszönhetően sok tenyésztő abbahagyta a termelést, így 1992-re szinte eltűnt a sertés a piacról. A hús ára megemelkedett, csökkent a kereslet. Sertés tőkehúsból kétharmaddal, marhahúsból hatvan, húskészítményből nyolcvan százalékkal esett vissza a kereslet. A PENOMAH átállt az egyműszakos munkarendre. Az első negyedévi hárommillió forintos veszteségük a félév végére tízmillióra gyarapodott. Megszüntették az exportot, mert a negyven százalékos hitelkamat miatt nem tudták finanszírozni az üzleteket. A vevők fizetőképességének és -készségének csökkenése miatt sok lett a kintlévőségük. A PENOMAH a csőd szélére került.

Ez év novemberére tehető a PENOMAH, és ezen belül a gyarmati gyáregység megszűnésének a kezdete. A cég kétmilliárdos adósságot halmozott fel, a központi vezetést új ember – a ceglédi cégtől jött Takács Mihály – vette át, feladata a csődegyezség megvalósítása volt. Ám a november 20-i tárgyaláson nem született megegyezés, így a moratóriumot harminc nappal meghosszabbították. Decemberben sikeresen záródtak a csődegyezségi tárgyalások, a balassagyarmati gyáregység százmilliós banki és hetvenötmilliós szállítói tartozást cipelt a hátán.

A csőd okait elemző szakemberek szerint több összetevője volt annak, hogy ide jutottak. Egyrészt nem vették figyelembe, hogy a keleti piac gyakorlatilag megszűnt, a nyugati piacon pedig komoly túltermelés volt húsból és húskészítményekből. A világbanki hitelt rosszul, kedvezőtlen feltételekkel választották meg. Összességében a sorozatos vezetői hibák és rossz döntések vezettek el idáig.

1993 októberében a vezetők a gyáregység leállásáról döntöttek, a számukra „felesleges” kollégákat be sem engedték a gyáregység területére, a fizetésüket az utcán, a porta ajtajában vehették át.

Közben megindult a PENOMAH balassagyarmati gyárának privatizációja. Nyilvános pályázaton hirdették meg a céget, megvételre az MRP-szervezet és a vezetői állomány tett ajánlatot. Az MRP-szervezet ajánlata nem felelt meg a pályázati feltételeknek, mert a tárgyalások elhúzásával, az időt kihasználva az állami tulajdonból banki tulajdon lett. Az önkormányzat megtagadta az MRP részére az üzem területének bérbe adását. A vezetők sem kaptak hitelt, így a gyárat nyilvános pályázaton hirdették meg. Ajánlatot tett a Csurka Endre vezette Magyar Fórum Borháza Rt. és zsidó hitközségek megbízásából a HAL-Consulting Kft. Ez utóbbit támogatta az akkori városvezetés, és erről írásban tájékoztatták a pénzügyminisztert is. A két vetélkedő pályázót azonban rejtelmes módon nevető harmadikként az orosházi illetőségű Oros-Hús Kft. körözte le azzal, hogy átvállalta a teljes adósságállományt, a teljes dolgozói létszámot, 15 millióval többet ígért, valamint negyvenmillióért ajánlatot tett a pilisi hizlaldára is. Így az Állami Vagyonügynökség hozzájárulásával a gyarmati gyáregységet a PENOMAH jogutódja, a Ceglédi Húsfeldolgozó Rt. pályázaton kívül eladta az Oros-Hús Kft.-nek.

Sajnos csak később derült ki, hogy az ÁVÜ pecsétje hiányzott a szerződésről, így az érvénytelen volt. Az Oros-Hús Kft. jog nélkül bitorolta az üzemet, a cég nyírjesi üdülőjét, illetve használta a szolgáltatásokat. Az Oros-Hús Kft. nem teljesítette az előszerződésben vállalt kötelezettségeit, hitelt nem kapott, az általa felajánlott fedezet nem létezett. Teltek a hónapok teljes bizonytalanságban és minden információ nélkül. Számos gép és a teljes számítógép-park Ceglédre vándorolt.

1994 nyarán az Oros-Hús Kft. két hitelezője kezdeményezte a felszámolást. Július 11-én pár emberen – néhány irodistán, őrző-védő emberen, illetve a húsbolt alkalmazottjain – kívül mindenki megkapta a felmondólevelét.

1995 tavaszán a hat budapesti vállalkozó által alapított Ipolyhús Kft. vásárolta meg a vágóhidat – a Magyar Államtól mint tulajdonostól, hiszen a PENOMAH csak kezelője volt – kezdetben 24 fővel, később maximum 100-120 főre tervezték a bővítést. Az üzemeltetéshez azonban hitelre volt szükségük, amit a „túl nagy kockázat” miatt hosszú ideig nem kaptak meg a banktól, majd végre októberben megkapták a hitelt, elindult a termelés. Több tízmillió forintot költöttek a gyár rendbetételére, a megfelelő engedélyek beszerzésére, a termelés elindítására, ugyanakkor nagy problémát okozott a kiesett termelési idő miatt elveszett piacok visszaszerzése. Az ügyvezető igazgató Guba Pál lett. Alig telt el két hónap – miközben az önkormányzat nem engedélyezte, hogy a kft. a termékein használja a város címerét –, elbocsátottak tizenhat dolgozót, és új vezető, Percze István került a cég élére.

1996. július elején azonban a komoly értékesítési gondok miatt leállt a termelés, és a hatvan dolgozóval közölték, hogy harminc napon belül felmondanak nekik. Rá két hétre a cseh–magyar Agrox-Hun Kft. – melynek egyik tulajdonosa Percze István volt – nagyratörő tervekkel megvásárolta az Ipoly-Hús Kft.-t és átvállalta adósságait is.

1997 májusában a felhalmozódott százmilliós nagyságrendű tartozása miatt a cég szállítói kezdeményezték a felszámolást. Nyolc dolgozónak felmondtak, százhúsz ember sorsa még függőben maradt.

1998 februárjában ismét pályázat útján értékesítették a vágóhidat. A budapesti cég, aki kóservágást tervezett, ismét nem jutott hozzá, egy martonvásári cég, a Mur-Hús Kft. nyerte meg a pályázatot, ezzel együtt a húsáruházat is. Ekkor már csak húsz dolgozóról szólnak a hírek. A cég tevékenységéről sajnos konkrét dokumentumok nem állnak rendelkezésre, az akkori tulajdonos, Murányi János nem található. Mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy körülbelül két évig tulajdonolta a céget. 2001 júniusától tulajdonos a Gyarmat-Hús, 2001 szeptemberétől a Bogenberg Ingatlanforgalmazó Kft., majd 2002-től napjainkig Zsemberi Ferenc (Zsember-I-Ker Kft., Iker Holding Ingatlanforgalmazó és Szolgáltató Kft.). Közben a Húsáruház többször is gazdát cserélt, majd a jelenlegi tulajdonos, Rózsavölgyi János vásárolta meg, a boltvezető Koplányi Sándor lett.

Az üzem mindeközben elhagyatottan, lepusztulva és lepusztítva, az enyészetnek átadva állt, mementóként arra, hogy jobb sorsra érdemesként mégis milyen viszontagságos úton semmisült meg. 2014 októberében hozzáfogtak a lebontásához, még a feltehetően ipari műemléknek számító tornyát is eldózerolták.”

Új sorozatunkban a Balassagyarmat régi képeslapokon c. album tematikáján haladunk végig azzal a különbséggel, hogy az egyes állomásainkon nemcsak a kötetben szereplő szöveget és képeket közöljük, hanem lehetőleg minél több, különböző korokból származó képanyagot is.

3. Az Ipoly.

Bizony, nagy falat. Talán csak szavakban érdemes összefoglalni, mennyi mindent jelentett, és még jelent ma is.

Ennek megfelelően a képanyag is meglehetősen vegyes.

Halászat, megélhetés, itató, termékeny legelő, árvíz (halál és játék...), fürdés, horgászat, korcsolyázás, szabályozás, gát, határ, fűzfa, séta, kirándulás, kenu... és mindenki folytathatja a saját élményanyagával...

Idősebb Vojtkó István így emlékezik az 1930-as évekre:

Az Ipoly-part ebben az időben igen hangulatos, sétára alkalmas terület volt, ugyanis a Nagyhídtól az Ipoly utca felé szinte derékszögben tört a folyó medre, s innen a házak, illetve az utcák vonalát követve folyt a víz kelet–nyugati irányban, egészen a Nádor utcán túl eső részig, körülbelül a malommal szemközt, ahol újra irányt változtatva, hol jobbra, hol balra kanyarogva haladt Kóvárig, ahonnan Ipolyszögig észak–déli irányba fordult.

Az Ipoly medre itt, a város alatt szép látványt nyújtott. A város felőli – tehát a bal – parton végig fűzfák álltak őrt, s a Nádor utcától az Ipoly utcáig magasra nőtt, szép lombú juharfák. A fűzfák és juharfák sora között sétány volt taposva. E gyalogút mellett még egy keskeny füves sáv volt a folyó felé, majd ezután hirtelen meredek eséssel következett az ún. alsó part, amely azért volt így kiképezve, hogy árvizek esetén ezzel a széles résszel bővüljön a meder. Mikor azonban normális vízállás volt, akkor ez az alsó partszakasz száraz volt, a sűrűn nőtt fűzbokrok valóságos dzsungelt képeztek itt, amit mi, gyerekek nagy szeretettel használtunk játékterületnek. A bokros alsó part után következett a tulajdonképpeni folyómeder, ahol folydogált a csendes Ipoly, mely az év nyári időszakában annyira leapadt, hogy a Zichy utcai szakaszon egész homokszigetek emelkedtek ki a vízből. Viszont egy-egy kiadós esőzést hozó ősz vagy hóolvadásos télutó alkalmával úgy megduzzadt a folyó, hogy a felső parton is éppen csak ki nem jött a város felé, viszont a rétet ilyenkor – mivel a városi oldalnál alacsonyabb volt a part – már a hegy alatti országútig elöntötte, sőt a csapadékvizet levezető csatornában felhúzódott a Nagyhíd, az Ipoly, a Kúria, a Zichy, a Madách utcák alsó házai közé. Ilyenkor félelmetes, haragos sárga hullámokat táncoltatott a hátán a máskor szelíd, csendes kis folyócska.

Új sorozatunkban a Balassagyarmat régi képeslapokon c. album tematikáján haladunk végig azzal a különbséggel, hogy az egyes állomásainkon nemcsak a kötetben szereplő szöveget és képeket közöljük, hanem lehetőleg minél több, különböző korokból származó képanyagot is.

2. Kishíd az Ipolyon

A múlt század közepén az Ipoly vizét a város környezetében szabályozták. Az új meder közvetlenül a város alatt vezetett. Ezzel kívánták megakadályozni a veszedelmes várostüzeket, illetve biztosítani a vizet az oltáshoz. Az új meder felett kis, hatnyílású fa gyaloghidat építettek. A hídhoz a Madách utca vezet, ezért a híd is ezt a nevet kapta.

A trianoni döntés után a fahidat elbontották (először csak a város felőli végét, ezt mutatja több képeslap is). 1938-ban, a visszacsatolást követően négynyílású vasbeton lemezhidat építettek az eredeti híd helyére. (Forrás: Hajós Bence: Ipoly-hidak) Az 1966-68-as szabályozáskor a folyót elterelték a város alól, a híd szárazra került, és évtizedekig állt, egyre rosszabb állapotban. 2010-ben Szabó Lőrinc-emléktáblát helyeztek el a déli, utca felőli végén. 2015-ben felújítva "beépült" a tájba a gördeszkapálya környezeteként.

Új sorozatunkban a Balassagyarmat régi képeslapokon c. album tematikáján haladunk végig azzal a különbséggel, hogy az egyes állomásainkon nemcsak a kötetben szereplő szöveget és képeket közöljük, hanem lehetőleg minél több, különböző korokból származó képanyagot is.

1. Gazdasági Egylet

Első állomásunk manapság a határ túloldalára esik a régi szőlőhegyek közé. Beazonosítása sem könnyű, helyén ma talán egy cigánytelep látható.

Hazánkban a reformkorban a mezőgazdaság korszerűsítését célzó egyesületek is létesültek, így 1835-ben a Magyar Gazdasági Egyesület, melynek titkára a Nógrád megyei Kacskovics Lajos lett. Megyénkben többszöri kezdeményezés után 1859-ben, majd 1881-ben alakult meg a Nógrádvármegyei Gazdasági Egyesület, mely célul tűzte ki a mezőgazdaság minden ágának előmozdítását. Termény- és gépkiállítást, eke- és szántásversenyeket rendezett. A filoxéra által kipusztított szőlők pótlására amerikai vesszőt szerzett be és osztott szét, oltási tanfolyamokat tartott. Fölkarolta a méhészetet, a fajbaromfi-tenyésztést, tetemes kölcsönnel járult hozzá a szécsényi sajtgyár berendezéséhez, műtrágya raktárakat állított fel, fogyasztási és értékesítő szövetkezeteket hozott létre.

Az egyesületnek „a szőlő hegyek közt van egy kísérleti telepe, mely közelségénél és kies fekvésénél fogva kiránduló helyéül szolgál a nyári porral küzködő városi közönségnek” – írta az újság

1903-ban, amikor felmerült a telep bezárása, de 1905 februárjában már arról határozott a városi közgyűlés, hogy a kishídon keresztül a telepre, mint egyetlen üdülőhelyre vezető út legyen kiépítve.

A képeslapok 1908 előtt készültek.

Érdemes a képeslapok szövegét is böngészni, hiszen az egyik írója liptói túrót kér, a másik közli, hogy itt lenne jó nyaralni, mert itt nem zavar a "villanyos"

Sorozatunk második részének apropója, hogy 30 éve, 1990. november 22-én lemondott mind miniszterelnöki, mind pedig pártelnöki posztjáról Margaret Thatcher (1925–2013) brit konzervatív politikus, Nagy-Britannia első női miniszterelnöke (1979–1990).