Fotóalbumok

Aki fél, ne csinálja

Wekerle Szabolcs beszélgetése Mózer Erzsébettel.

Megjelent a Magyar Nemzet 2014. május 10-i számában.

Mózer Erzsébet 1970-ben született Balassagyarmaton. 2000 óta dolgozik a Szépművészeti Múzeum grafikai műhelyében. Munkája mellett a velencei szépművészeti egyetem rajzképzésére jár, ezenkívül meséket ír, amelyeket maga illusztrál. Márciusban Munkácsy-díjjal tüntették ki.

A Szépművészeti Múzeum múlt héten megnyílt kiállításán Henri de Toulouse-Lautrec litográfiáit csodálhatjuk meg. Mielőtt a látogatók szeme elé kerültek, a múzeum grafikai restaurátorai vették kezelésbe őket. A restaurátorszakma talán kevéssé izgalmasnak tűnő ágáról Mózer Erzsébet friss Munkácsy-díjas szakemberrel beszélgetve kiderül hogy sokszor érdekfeszítőbb és nagyobb kreativitást igénylő munka, mint egy kiadós nyomozás.

– Biztos, hogy jó helyen járunk?

– Miért kérdezi?

– Amikor azt mondta, hogy a restaurátor-műhelyben találkozunk, kicsi, kusza, poros odút képzeltem magam elé, ahol halmokban állnak a papírlapok, festékek, szerszámok. Ehhez képest világos, tágas, tiszta helyiségben vagyunk.

– Ez az 1906-ban épült Szépművészeti Múzeum egykori igazgatói lakásának az étkezője, de jó ideje grafikai műhelyként működik. Jó hangulatú és jól felszerelt hely, többször előfordult, hogy külföldi vendégeink is megcsodálták. Vannak benne eredeti lipcsei és bécsi eszközök – vágógépek, prések – az 1900-as évek elejéről, de rendelkezünk modern felszereléssel is.

– És tulajdonképpen mi történik itt? Mit csinál a grafikai restaurátor?

– Egyrészt gondozzuk, karbantartjuk, szükség esetén – például egy kiállítás, mint most a Toulouse-Lautrec-féle előtt – rendbe hozzuk a múzeum mintegy százezer tételből álló grafikai gyűjteményét. Ebből nyolcezer rajz, a többi grafikai munka. Bár mennyiségben picik vagyunk mondjuk a Louvre egymilliós állományához képest, minőségben elég jól állunk, van itt Leonardo és Raffaello is. A gyűjtemény törzsét Esterházy Miklós egykori ötvenezres kollekciója adja. De végzünk munkát más intézmények, gyűjtők, magánszemélyek megbízásából is. A grafikai restaurátor dolga, hogy szükség esetén lecserélje egy-egy grafika elöregedett kartonját, kijavítsa a papír elszíneződéseit, eltüntesse a foltokat, restaurálja a művet. Olykor alapos javítást kell végeznünk, máskor elég, ha megfürdetjük a műtárgyat.

– Megfürdetik?

– Igen. Tulajdonképpen kimossuk, mint egy háziasszony a ruhát. Betesszük mosószeres vízbe, áztatjuk húsz percig, kicseréljük a vizet, és így tovább, míg tiszta nem lesz.

– Ez elég ijesztő látvány lehet egy több száz éves rajznál.

– Pedig nem az. Maga a papír is nedves közegben készül, egy ilyen mosás csak felfrissíti egy picit. Persze tudom, hogy a kívülállóknak kockázatosnak tűnik egy-egy ilyen munkafolyamat. Például amikor betesszük a papírt fehéríteni kálium-permanganátos vízbe, elváltozik, barna lesz, utána egy másik vegyszerben megfehéredik – ez tényleg rémisztően hathat. Még némely művészettörténészre is, amelyik elég ijedős népség, általában nem is invitáljuk őket, amikor ilyesmit csinálunk. A múltkor kérdezte egy múzeumi kolléganő, nem rándul-e görcsbe a gyomrom, amikor hozzányúlok egy műalkotáshoz. Nem. Mielőtt bármit kezdenék vele, már tudom, nagyjából milyen anyagok vannak a műtárgyon, milyen papírra készült, melyik összetevő hogyan viselkedik. Meglepetések persze érhetik az embert, de mindig enyhe vegyszerekkel dolgozunk, a nagyobb, bonyolultabb feladatok előtt pedig akár két-három napig is átgondoljuk, megbeszéljük, mit hogyan kell tennünk. Egyszerűbb esetben már a papír tapintásáról tudom, mivel, melyik korból, milyen műhelyből származó anyaggal állok szemben, de tény, hogy a grafika bonyolult terület. Maga a papír és a rajta lévő anyagok is nagyon sokfélék, századonként változik például a nyomdafesték összetétele. Van olyan papír, amely egy bizonyos vegyszertől szabályszerűen felrobban – az ilyesmivel nem árt tisztában lenni.

– Történnek olykor balesetek? Előfordult már, hogy egy értékes műtárgy megsemmisült a kezei között?

– Előfordul, hogy rosszul sül el valami, például hogy áztatás után egy kicsit elszakad a papír, de az ilyesmit lehet orvosolni. Azt szoktuk mondani, a restaurátorszakmában az a legfontosabb, hogy mindenekelőtt készítsünk nagyon jó fényképet a műtárgyról, azután már történhet vele bármi. Ez persze csak vicc. Nagyon nagy bajt még sosem csináltam. Én egyébként a bátrabb restaurátorok közé tartozom, amire már az egyetemi képzés alatt megtanítottak. Megtörtént, hogy kipróbáltunk egy fixálóanyagot vörös festékre. A vörös pedig olyan, hogy megy mindenfelé. Kérdeztem a tanárt, mit csináljak, ha vízbe merítéskor a vörös elkezd futni. Kiabálj, válaszolta. Beletettük a rajzot a vízbe, a vörös festék úgymond levérzett, én kiabáltam, és gyorsan megoldottuk a problémát. Azt mondom, hogy aki fél, az ne csinálja. De azért nagy meglepetés tényleg ritkán éri az embert, mert jó eséllyel már az első merítés előtt tudjuk, mire számíthatunk. Hogy ismét a papírt említsem: ez elég jól dokumentált terület, általában a papír bordázottságából, a vízjelből lehet tudni, mikor és hol készült. A korai, az 1200-as évek végétől gyártott papírokat mind valamilyen keresztény motívummal jelölték, hallal, báránnyal, kereszttel. Mindezt meg lehet tanulni, és persze a tapasztalat is sokat segít. Magyarországon Pelbárt Jenő a papír- és vízjelkutatás legnagyobb szakértője, mindent tud a valaha itt használt papírokról. Ha különlegességgel, érdekességgel találkozunk, hozzá fordulhatunk. De a magyar vízjelkutatók lapjában, a Magyar Vízjelben is számos tanulmány jelenik meg.

– Magyar Vízjel? Réteglapnak hangzik... Tényleg, hány grafikai restaurátor működik az országban?

– Tulajdonképpen a műhely vezetője, Pankaszi István és jómagam.

– Ez pedig ezek szerint rétegszakma. Miért?

– Aki restaurátornak megy, leginkább festő- vagy freskórestaurátor szeretne lenni, mert a szakmán belül ezeket tartják a csúcsnak. Pedig a grafikai restaurálás szerintem összetettebb feladat. Már beszéltem a papír és a rá felvitt anyagok sokféleségéről, érzékenységéről, arról nem szólva, hogy gyakran papírra is festettek, így nekünk a festékekkel is tisztában kell lennünk, ahogyan a falfreskókhoz használt anyagokkal is, hiszen van olyan grafikai munka, amelynél freskóalapozást alkalmaztak a papíron. Nagy türelmet és alázatot igénylő munka. Persze a festőrestaurátoré is, de ez talán pepecselősebb, bonyolultabb. Cserébe nagyon érdekes. Nemrég dolgoztam a Bolognai rajzként emlegetett alkotáson, amely a múzeum grafikai gyűjteményének legkorábbi műve. Titokzatos darab, nem tudják, ki készítette, sem azt, hogy mikor. Az 1390 körüli évekre teszik, valahová Észak-Itáliába. Zöld alapozásra készült barna tintával és ólomfehérrel. Sok-sok anyagvizsgálatot végeztünk, mire rájöttünk, hogy mi ez a zöld, amelyet a régebbi kollégák mindig kékeszöldként emlegettek. De mi ez? És hová tűnt belőle a kék? Végül kiderült, hogy egy azurit nevű ásványi anyag, amely malachittá alakul, és idővel zölddé változik.

– Úgy hangzik, mint egy nyomozás.

– Néha tényleg az. Három éve volt a Szépművészeti Múzeumban a Nyolcak kiállítás. Ezen szerepelt egy Berény Róbert-rajz. Előkészítés közben derült ki, hogy a rajta lévő férfifigurának voltaképpen két feje van: a művész alulnézetből rajzolta, és mire a lábbal végzett, alighanem rájött, hogy a fej túl kicsi lett, ezért ráragasztott egy papírt, és újat rajzolt neki.

– Ön hogyan lett grafikai restaurátor?

– Tizenhat évesen döntöttem el, hogy ezt szeretném csinálni. Gyermekkorom óta rajzoltam, édesapám rajztanár volt, a családban mások is festegettek. Amikor elkezdtem komolyabban rajzolni, hamar rájöttem, hogy nem vagyok olyan tehetséges, mint Michelangelo, ráadásul épp akkoriban láttam egy restaurátor hölgyről szóló filmet, aki egy kis vidéki templom freskóit restaurálta, és ez nagyon megtetszett. Honton, az Ipoly menti nógrádi kis faluban éltünk, onnan kerültem Budapestre, a Szépművészeti Múzeumba adminisztrátornak. Utána elvégeztem egy papír- és könyvrestaurátori emelt szintű tanfolyamot, aztán jelentkeztem a képzőművészeti egyetem bőr- és papírrestaurátor szakára. Végül ide kerültem. Ahogy műhelyvezetőm szokta mondani, utolsó mohikánként: ha ugyanis ő egyszer nyugdíjba megy, én leszek az utolsó grafikai restaurátor. Bízunk benne, hogy előbb-utóbb sikerül találni valakit vagy valakiket, akiket érdekel ez a szakma. Munka van elég.

– Milyen a magyar restaurátorok híre a világban?

– Szeretik őket, úgy tartják, ha adnak nekik egy szikét, bármit jól elvégeznek. Mi itt kevésből is megtanultunk nagyot létrehozni, felszereltségünk nem mérhető az amerikaiakéhoz, a nyugat-európaiakéhoz. Az utóbbi években azonban felzárkóztunk eszközök terén. De úgy tapasztaltam, hogy képzésben is jók vagyunk. Volt nálunk gyakorlaton egy stuttgarti fiatalember, aki félelmetes kémiai tudással rendelkezett, mindent felismert, de amikor arra került a sor, hogy kézbe kellett volna venni a műtárgyat, igencsak elbizonytalanodott. Azóta tudom, Olaszországban például úgy tanítják a restaurátorokat, hogy a tanár fogja a műtárgyat, a diákok pedig jegyzetelnek: tanulmányaik során alig érnek valódi anyaghoz. A mi műhelyünknek is elég jó a híre, dolgoztunk már a Metropolitan múzeumnak is, a külföldi gyűjtők is rendszeresen visszajárnak. Ennek ellenére a magyar művészettörténészek valamiért nem elégedettek a hazai restaurátorokkal, nem tartanak sokra bennünket. De hát senki sem próféta a saját hazájában...

– Ha most valaki a kezébe nyomna egy erősen megtépázott Michelangelo-rajzot, hogy restaurálja, hozzá merne nyúlni?

– Persze. Jó, előbb tüzetesen átvizsgálnám minden egyes vonalát, a felületet, megcsodálnám, hogyan húzta a ceruzát, hogyan dolgozta meg a papírt, megnézném a figurákat, amelyekben benne van minden szenvedélye, az egész ember sorsa. De ez független a restaurálástól: ott csak a papírral foglalkozom.