Virtuális 10. - Vármegyeháza
Sorozatunkban a Balassagyarmat régi képeslapokon c. album tematikáján haladunk végig azzal a különbséggel, hogy az egyes állomásainkon nemcsak a kötetben szereplő szöveget és képeket közöljük, hanem lehetőleg minél több, különböző korokból származó képanyagot is.
Ezúton köszönjük, ha valaki egyéb régi képanyagot ajánl fel a gyűjteménynek.
10. Vármegyeháza és börtön
A vármegye új székháza Kasselik Ferenc építész tervei alapján, Tihanyi Ferenc első alispán irányításával épült 1832–35 között a megyegyűléseket 1790-től befogadó 18. századi kaszárnya helyén. A költségek ¾ részét a nemesség önkéntes adományai fedezték, tehát az adózó nép megterhelése nélkül készült el a pompás épület, melyen büszkén virít a felirat: „Nógrád a közügyért”.
A klasszicista épületet 1894-ben, I. Ferenc József császár és király látogatásakor felújították, megfelelő infrastruktúrával – folyóvíz, csatorna – szerelték fel. Az emeleten az eredetileg nemesi családi szobák felhasználásával tovább bővítették a hivatali helyiségeket, melyek a nagyterem oldalszárnyain helyezkedtek el. E terem tanúja volt a reformkor megyegyűléseinek, ahol Madách Imre, Szontagh Pál, Pulszky Ferenc beszédei hirdették az új eszméket, s ahol 1861-ben országgyűlési követté választották Madách Imrét. Itt tartották a megyebálokat, e falak között szerepelt Déryné Széppataki Róza színésznő, Reményi Ede, Hubay Jenő hegedűművészek, majd a 20. században Neu Dávid, dr. Szedő Miklós, Osváth Júlia, Gyurkovics Mária operaénekesek, Ábrányi Emil költő és még hosszan folytathatnánk a hírességek sorát. A nagyterem falát hatalmas festmények díszítették királyok, főispánok és jeles nógrádiak portréjával Mária Teréziától Széchenyi Istvánig, Forgách Ádámtól Buttler Jánosig.
A vármegyeházán zajlott 1919. január 27-én az a közalkalmazotti gyűlés, amely a csehszlovákokkal szembeni ellenállás szimbolikus eseménye lett, s amit Mollináry Gizella szocialista érzelmű írónő drámai színekkel örökített meg „Vádoltuk egymást” című regényében. Tormay Cécile írónő ugyanazon év októberében itt tartotta meg a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége díszközgyűlését. Ő szintén Balassagyarmaton tartózkodott 1919 tavaszán, élményeit „Bujdosó könyv” című regényében írta meg. Az épületben működött Trianon után a Nógrád és Hont Közigazgatásilag Egyelőre Egyesített Vármegye közgyűlése egészen az 1950-es megyerendezésig, amikor Salgótarjánba került a székhely. Működött itt levéltár, idősek otthona, bútorgyártó üzem, a finomkötöttárugyár telephelye, művelődési központ, galéria, honvéd kollégium és középiskola. A 303/2011. (XII. 23.) Kormányrendelet alapján 2012. január 1. óta „Történelmi emlékhely”.
Id. Vojtkó István soraival idézzük meg az 1930-as évek végi vármegyeháza hangulatát:
„Egy alkalommal édesapám a dalárdával szerepelni készült, azt mondta, hogy a megyeházán lesz valami nagygyűlés, amelyen ők is énekelnek, s oda mi is elmehetünk édesanyámmal … Egy késő őszi, korán sötétedő estén nyitott esernyővel elindultunk a főutcán a megyeháza felé, mert szűnni nem akaró, végtelen eső szitált ... A megyeháza sok ablaka csak úgy szórta az utcára a fényt, a kitárt nagykapu fölött két hatalmas piros-fehér-zöld zászlót csattogtatott a szél, s a kapu két oldalán szinte szoborrá merevedve állt két díszes hajdú kivont karddal. A nagykapun belépve úgy éreztem, mintha valami mesebeli várba mennénk. A kapualjat gyéren világították meg a mennyezetén égő villanykörték, s a faberakású aljazat különös hangot adott lépteink nyomán. A fehér, kétoldalt elhelyezkedő oszlopsor, s a fehérre festett mennyezet alagút képzetét keltette, majd a két oldalra nyíló széles lépcsősorhoz érve szinte kitárult a sok látnivaló. A szép, vasrácsos korláttal szegélyezett márványlépcsőkön vörös, puha szőnyegen lépegettünk felfelé a magas, szinte a mennyezetet sem láttató csarnokban. A lépcsők fölött, illetve a falon gyertyaszerű villanyégők árasztottak fényt. A lépcsőkön egy széles előcsarnokba értünk. Édesapám külön felhívta a figyelmemet három hatalmas, színes üvegablakra, s elmagyarázta, hogy az egyiken Ferenc József császárt, a másikon Erzsébet királynőt, a középsőn pedig a megye címerét látjuk … Édesapám jobbra-balra köszöngetett, édesanyám is mosolygott, aztán jött egy bácsi: – Tessenek velem jönni, felmegyünk az erkélyre, onnan a kisfiú is jól fog látni! Aztán néhány ajtón, félhomályos, keskeny folyosókon, majd egy nyikorgó lépcsőn mentünk, s egy ajtón belépve már az erkélyen is voltunk. A bácsi odavezetett bennünket a könyöklőhöz, édesanyámat hellyel kínálta, aztán édesapámmal együtt elmentek, mert a dalárdistáknak a kisteremben kellett gyülekezni. Édesanyám leült, s ölébe vett engem. Odakönyököltem a kőkorlátra, s csodálatos látvány tárult elém. A mennyezetről óriási csillár függött a terem közepe fölött: az erkélyről nézve lejjebb volt, mint mi, engem egy csillogó karácsonyfára emlékeztetett. Volt még néhány kisebb csillár is, de azok nem tűntek olyan szépnek, mint a középső. Velünk szemben, a terem másik oldalán ugyanolyan oszlopsoron nyugvó erkély volt, mint amilyenen mi voltunk, s azon is jó néhányan tartózkodtak már. Körülöttünk is egyre többen foglaltak helyet, lenn a teremben pedig szinte már talpalatnyi hely sem volt. A tömeg zsongott, az egész termet az egymással beszélgetők összeolvadó, s együtthangzó hangja töltötte be. A falakon az ablakokkal szemközti oldalon hatalmas, sötét tónusú képek függtek, melyekről díszmagyarba öltözött alakok néztek a teremben zajgó tömegre.”
