Virtuális 4. - A Vágóhíd
Új sorozatunkban a Balassagyarmat régi képeslapokon c. album tematikáján haladunk végig azzal a különbséggel, hogy az egyes állomásainkon nemcsak a kötetben szereplő szöveget és képeket közöljük, hanem lehetőleg minél több, különböző korokból származó képanyagot is.
4. Vágóhíd
A vágóhíd és húsüzem – nem rövid – történetét Kőszeghy Tibor írásával idézzük fel, akinek Volt egyszer egy Vágóhíd c. írása a Balassagyarmati Honismereti Híradó 2019. évi kötetében jelent meg.
„A közélelmezésben a kenyéren kívül a másik legfontosabb és nélkülözhetetlen élelmiszer a hús. Ennek megfelelően a húsipari tevékenységgel foglalkozók a kenyérsütőkhöz, pékekhez hasonlóan az iparosság legrégebbi és legjelentősebb rétegét alkották.
A magyarság körében már a honfoglalás előtti időben kialakulhatott az állatok vágását végzők szűk rétege, akik elkülönültek a pásztoroktól, s erre a tevékenységre specializálódtak. A korai nyelvemlékekben található vágó, húsos vagy a török eredetű kaszabnév ennek a foglalkozásnak az emlékét őrzi. A 15. századtól a délszláv eredetű mészáros elnevezés azonban feledésbe borította a régies alakú mesterségneveket, és hosszú évszázadokon keresztül egyedül ezzel a terminussal illették a hivatásos húsiparosokat. A mészárosok elsőrendűen marhavágással foglalkoztak, hiszen a lakosság ebből volt a legkevésbé önellátó. Ebben az időben különült el a hentesek mestersége, tevékenységük a disznó vágása, feldolgozása és kereskedelme volt.
A 15. századtól kezdve tiltották a háznál való vágást a jobb ellenőrizhetőség miatt. Részben azért, hogy lopott jószág ne kerüljön vágás alá, de főleg azért, hogy mindig megbízhatóan egészséges húst mérjenek ki. Nem utolsó szempont volt az sem, hogy ha lehetett, ezek a közös vágóhidak víz mellé vagy fölé települtek – innen származik a híd elnevezés –, így könnyebb volt a vágás során keletkező szennyeződést eltakarítani.
A balassagyarmati vágóhídról talán az első ismert adatot közli a város történetét feldolgozó monográfia, mely szerint a várfalon kívül, »az Kis Kapu ellenében, az Ipoly mellett« újonnan épített mészárszékre nézve 1659. október 19-én úgy állapodott meg Balassa Imre a gyarmati mészárosokkal, hogy az ott történő »esztendő által való húsvágásért« 28 tallért fizetnek, aminek fejében ott kívülük senki másnak vágni nem szabad.
A Nógrád-Honti Ellenzék az 1897. október 21-i számában ad hírt a település vágóhídjáról: A b.-gyarmati romlásnak indult, hajdan erős vágóhíd a közel multban teljes renoválás alá vétetett s a munkálatok e napokban nyertek befejezést. A vágó helyiség belső falai uj vakolattal s ezek olajfestékkel huzattak be, egy szoba toldatott az épülethez s uj kut is készíttetett. A munkálatokat Manóssy Alajos építészünk végezte s a városi bizottság f. hó 19-én birálta felül, mindenben megelégedésének adva kifejezést a tapasztaltak fölött.
1901-ben az elkorhadt vérlevezető csatornák szorultak javításra, de a vágóhíd még évekig működött, mire 1907-ben a főbíró megbízást kapott, hogy a létesítendő sertés vágóhíd és az új vásártér részére vegye meg az Ipoly és a Kóvári út között a vágóhid után elterülő Schmidl és Berczeller féle 34 hold szántóföldet.
1908-ban felerősödött az új vágóhíd építésének szándéka. A Nógrádi és Honti Híradó közben arról számolt be, hogy a magas húsárak letörésére az ország egyéb településein sorra jönnek létre a hatósági vágóhidak, mészárszékek. Példának a zalaegerszegi vágóhidat hozta, ahol a két fizetett alkalmazott, a felelős üzletvezető – egy mészáros – és a vágó legény havi fizetést kap, a többi munkát – a kimérés ellenőrzését, pénzbeszedést, számadási ellenőrzést, az állatok megvásárlását – városi tisztviselők végzik. A hatósági vágóhidak olyannyira jól működhettek, hogy ugyanezen írás végén a következőről számoltak be: lapunk zártakor kaptuk az értesítést, hogy a zalaegerszegi összes mészárosok egy kérvényt nyujtottak be a hatósági mészárszék bezáratása érdekében, és ezen kérvényben arra kötelezik magukat, hogy a marha árak tetemesebb emeléséig a marha- és borjúhúst alacsonyabb áron tartják.
Az elöljáróság munkaprogramjának egyik fontos tétele lett az új marha és sertés vágóhíd építtetése, melyet a kor követelményeinek megfelelően már hűtővel is fel akartak szerelni. Felmerült a mesterséges jég előállításának terve is: A jéggyár felállítása, üzemben tartása meglehetős drága mulatság, és oly szegény városban, mint nálunk, csak úgy fizetné ki magát, ha a jéghűtőben feleslegessé vállt jeget a közönség megvásárolná. A mű jéggel jól járnának a vendéglősök, kávésok szóval mindazok, akiknek üzleteikben jégre egész éven át szükség van, mert naponként tiszta, finom műjéghez jutnának olcsón, de jól járna a közönség is, a mely a fagylaltot, jegeskávét és más jéggel készített italokat, ételeket nem volna kényszerülve az Ipolyvíz-kiöntés szennyes jegével fagyasztani. Balás Ferencz főbíró komolyan foglalkozik a jéggyár létesítésével és éppen ezért kérdő íveket bocsátott ki az összes kereskedők, korcsmárosok, kávésok, czukrászokhoz, melyben felhívja őket, nyilatkozzanak, vajjon lennének e vevői a műjégnek s ha igen, mennyit tesz ki évi szükségletük.
A közgyűlés megerősítette, hogy az új vágóhidat a régi melletti telken kívánja felépíttetni, ezért a földterületet Schmidl Samutól meg kell vásárolni. 1909 júniusában a képviselő-testület jóváhagyta a telek megvásárlását, melyet augusztusra le is bonyolítottak. A gépészeti és épülettervezéssel a budapesti Krenecsey Géza gépészmérnököt és Szeghő Lajos építészt bízták meg, utóbbi el is készítette a terveket.
A Nógrádi és Honti Híradó folyamatosan közölte a közgyűléseken tárgyalt ügyek, így a vágóhíd ügyének részleteit is. Az 1910. március 9-i számban az alábbiakat olvashatjuk: Balassagyarmat képviselőtestületének f. hó 5-én tartott rendkívüli közgyűlésén már-már azt hittük, hogy a jéggyár felállítását télire halasztják, midőn dr. Révész Dezső és dr. Sztranyavszky Sándor alapos érvekkel bizonyítgatták ezen fontos közegészségügyi intézmény sürgős szükségét, sőt Kohn Ármin is a jéggyár mellett foglalt állást, ha a vállalkozó legalább a nyár elejére garantálja az üzem megkezdését. Balás Ferenc főbíró legelsősorban természetesen a költségek fedezetét kívánta biztosítani és egy alkalommal igazolta múltkori véleményünk helyességét, melyben hibának tartottuk a tervezett kölcsön felvételének elodázását.Szerencsére még lehetett a bajon segíteni, mert míg egyrészről a költségek fedezetére szükséges kölcsön felvételét a mai közgyűlés határozatilag fogja kimondani, másrészről a főbíró, főjegyző, dr. Sztranyavszky Sándor, dr. Grünbaum Aladár és Vértes Arnold még tegnap hajnalban Budapestre utaztak, hogy a képviselőtestület megbízásából egy szakértő közbenjötte mellett a gépek szállítására olyan értelmű szerződést kössenek, mely szerint azok f. év junius 15-re az időközben felemelendő épületbe beépíthetők és üzembe vehetők legyenek.
Másnap rendkívüli közgyűlésen nagy vita után leszavazták a Schlick-gyár ajánlatát, majd nem talált elfogadásra az azt követő ajánlat sem, melyet Frank Aladár budapesti gépészmérnök tett. Nem lesz jéggyár Balassagyarmaton, legalább az idén nem, – mert így határozta ezt az elöljáróság, a sok mindenféle szakbizottság és a képviselőtestület. Hogy járvány lesz-e a felett majd a jó Isten fog határozni, – de ha lesz biztosan azokat fogja sujtani, kik a jéggyár ügyét eltemették.
Szeptemberben azonban a régi vágóhíd leégett. Az 1910. december 28-i közgyűlés jóváhagyta a Schlick-gyárral való szerződés megkötését és a kiszemelt vágóhídi terület bővítését, majd a lap 1911. március elsejei számában megjelent az Árlejtési hirdetmény a Balassagyarmaton építendő közvágóhíd munkálataira.
Az 1911. április 4-én lezajlott közgyűlés a munkálatok elvégzését a legolcsóbb ajánlattevőnek, Munk Dezső építésznek ítélte oda. Újabb szakértőként Leimdörfer József technológiai iparmúzeumi tanárt alkalmazták. A képviselő-testület rendes évi közgyűlésén jóváhagyatott a vágóhíd és jéggyári felszerelésre kötött Schlick-féle szerződés, – valamint a községi állatorvos működéséről, a közvágóhíd és jéggyár használatáról, – a vágatási díjakról és a vágóhidi alkalmazottak fizetéséről alkotott szabályrendelet.
Az építkezés kissé lassan, de haladt, a Nógrádi és Honti Híradó pedig oly komolyan magáénak érezte az ügyét, hogy háromhasábos írást jelentetett meg egyrészt a vágóhíd dicséretére, másrészt annak előmozdítására, hogy a gépek meghajtása ne elektromos legyen, hanem gőzgépes, amit sokkal üzembiztosabbnak ítélt meg.
Az átadásra végül 1912. szeptember 28-án került sor. A régi vágóhidat szeszfőzdévé alakították, ahol 1918 januárjában indult meg a főzés.
A Közvágóhíd és Jéggyár biztosította, hogy a húskimérővel rendelkező hentesek és mészárosok megfelelő technikai, állategészségügyi és higiéniai követelményeket biztosító környezetben vághassák le az általuk felvásárolt élő állatokat. Az így nyert hústermékeket a bérelt hűtőkamrákban tárolhatták. Ebben az időben húsfeldolgozást az üzemben nem végeztek, ezt minden mészáros és hentes a saját otthoni műhelyében oldotta meg. Ugyancsak önerőből valósították meg a tőkehús – a kettéhasított sertés vagy marha – kiszállítását és kimérését is. Az állategészségügyi és higiéniai követelmények betartását a helyszínen ellenőrizte az állatorvos.
Az üzem fenntartása és üzemeltetése sokszor okozott gondot a település vezetésének. Az 1920-as években hat évre fix összegért bérbe adták a Sertéshizlaló Rt.-nek, de a pénz elértéktelenedése miatt a városnak inkább kára, semmint haszna származott az üzletből, és a részvénytársaságtól igen nehezen szabadultak meg. A jéggyár működése szintén nem volt zavartalan, 1931-ben a Nógrádi Hírlap foglalkozott a kérdéssel, miszerint a vendéglősök, mészárosok, cukrászok mind panaszkodnak az ilyen gazdálkodás ellen, ahol a köz- és magánérdek ennyi kárt szenved.
1934-ben a gyár kiszolgáló személyzete egy hatósági állatorvos, egy gépész és két napszámos volt, ők szolgálták ki a vágóhídon a város huszonnégy hentes- és mészárosmesterét.
A második világháború idején jórészt katonai szállítmányokból kiselejtezett lovakat vágtak, és ideiglenesen kolbász gyártására rendezkedtek be. A front megérkezésekor a vágóhidat is érték találatok, megsérült a sertésvágó tetőszerkezete és a hűtő oldalfala, de a javítások után a vágás tovább folyt.
Az állatállomány az egész országban nagyon megcsappant. A helybeli hentesek és mészárosok vágóközösségekbe tömörültek. A közülük választott szakemberek főként Szegedre jártak élőállatot vásárolni. Az akkori légi-járatokat kihasználva Budapestről Szegedre utaztak repülőgéppel, majd a felvásárolt állatokat vasúton, bevagonírozva szállították Balassagyarmatra.
1950 nyarán a Könnyűipari Miniszter 19. Tartósító és Húsipari Főosztálya a vágóhidak és vágóhelyekkel kapcsolatban statisztikai adatfelvételt rendelt el. Ebből tudjuk, hogy a Városi Közvágóhídon 1950 első felében három fizikai munkás dolgozott, ebből egy műszaki dolgozó volt, húsfeldolgozó pedig nem működött.
A Népgazdasági Tanács 465/24-1950, illetve a Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának 520-18/1950 számú rendelkezése alapján az addig a város háztartási alapjában kezelt üzemet 1950. október elsejei hatállyal átvette a Balassagyarmati Vágóhídi Vállalat, melynek összlétszáma ekkor már húsz fő volt (Kardos András igazgató, Oláh József műszaki vezető, Laczkó Jenő főkönyvelő, hat hentes és mészáros szakmunkás, hat műszaki kiszolgáló, két adminisztrátor, három egyéb kisegítő). Az üzem feldolgozta a levágott állatok húsát, gyártmánylistájukon szerepelt a virsli, a krinolin, a szafaládé, a parizer, a disznósajt, kétféle kolbász és szalámi.
A Népgazdasági Tanács 195/1952 biz. számú határozatával úgy intézkedik, hogy a vágóhídi és húsfeldolgozói tevékenységet jól megszervezett, megfelelő műszaki berendezéssel ellátott vállalatoknak kell átadni. A rendelkezés értelmében nagyobb vállalati egységeket kell létesíteni.
A hivatkozott Népgazdasági Tanácsi határozat szerint a nógrádmegyei húsipart két vállalatba vontuk össze. Az összevonás eredményeképpen az eddigi városi vállalatok városi jellege megszűnt. A Balassagyarmati Vágóhídi Vállalat ma már nem csupán Balassagyarmat várost látja el hússal és húsipari termékekkel, hanem a balassagyarmati, valamint a rétsági járást, továbbá a szécsényi járásnak 80%-át. A vállalat ma már tehát nem csak 12.000 balassagyarmati lakos húsellátására van hivatva, hanem biztosítani kell Nyugat Nógrádmegye 85.000 lakosának húsellátását.
Az átszervezés tehát szükségessé tette azt is, hogy a községi vállalatot megyei vállalattá alakítsuk át.
Így 1952. szeptember elsejei hatállyal, balassagyarmati székhellyel megalakult a Nyugat-Nógrád megyei Húsipari Vállalat, melynek Balassagyarmaton kívül Szécsényben, Bercelen és Nógrádon működött telephelye. Irányító szerve a Nógrád Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága Élelmiszeripari Osztálya lett.
1950–1952 között a magán-húskimérőket államosították, a kisipart gyors ütemben szüntették meg. Az addigi hentes és mészáros kisiparosok jelentős része az állami vállalatnál helyezkedett el, így az ötvenes években a dolgozói létszám már hatvan fő körül mozgott, az 1960-as évek közepén pedig felment 81 főre.
1953-ban – a Szabad Nógrád augusztus elsejei száma szerint – megnagyobbították a hűtőberendezést, füstölőberendezést építettek, illetve bővítették a dolgozók öltözőjét és fürdőjét. 1953–54-ben gyári sertéshizlalda épült, és tervezték a gépi berendezések felújítását is, de nagy fejlesztés nem történt.
1957-ben, a kötelező beadás megszüntetése után is igyekezett az állatforgalmi vállalat elég élőállatot biztosítani a vágóhidak számára, de Nógrád megyében erősen visszaesett a tenyésztők által a piacokon felkínált állatok száma. Míg 1956 első negyedében az állatforgalmi vállalat Nógrád megyében több mint 3000 sertést vásárolt, és 616 sertést kellett a megyén kívülről szállítani, addig 1957 első negyedében már csak 522 darabot vásárolt helyben, és több mint 2300-at a megyén kívülről. A korábbi években Nógrád megyéből még a fővárosba is jutott marhahús, 1957 tavaszán-nyarán ez az irány megfordult, és 300 marhát szállítottak Pest megyéből a salgótarjáni és a balassagyarmati vágóhídra.
A gyarmati üzem már negyvenféle terméket gyártott – készült többek között „húszforintos” lecsókolbász, „harmincforintos” kolbász, olasz, turista, csabai, tiroli, szafaládé, virsli, kedvenc szalámi, füstölthús, gépsonka, csavarthús, angol teaszalonna és rakotthús –, de elavult gépeikkel nehezen tudták követni a megnövekedett fogyasztást. Ennek ellenére igyekeztek minden igényt kielégíteni, 1959. október 14-én arról adott hírt a Nógrádi Népújság, hogy tüdős hurka gyártását kezdték meg.
1961-ben egyesültek a megyei húsipari vállalatok, és balassagyarmati székhellyel megalakult a Nógrád megyei Húsipari Vállalat. Egyúttal tervezték az üzemek szakosítását, mégpedig oly módon, hogy Salgótarjánból kerüljenek ki a tőkehúsfélék, Balassagyarmatról pedig a töltelékáruk.
1962-től folyamatosan kiépült az új feldolgozó üzem, bővült a választék.
1963. december 31-től a Húsipari Tröszt vette át a felügyeletét, ekkor alakult meg Cegléd, Vác és Balassagyarmat részvételével, váci központtal a Pest-Nógrád megyei Húsipari Vállalat.
1964 őszén az üzem bejelentette, hogy megszünteti a jéggyártást. Balassagyarmat Városi Tanácsa a Nógrád megye Tanács V. B. IV. Ipari Osztályának segítségét kérte az ügyben, írván, hogy ha az élelmiszereket tároló üzemek zömében el is vannak látva hűtőszekrényekkel, nyáron pl. a sör hűtése nehézségekbe ütköznék. E nyomós indok természetesen meghallgatásra talált, ezért a jéggyárat továbbra is üzemeltetni kellett, hivatkozván azon V. B. határozatra, miszerint a jégellátást a húsipari vállalatoknak kell biztosítani.
1964. december 12-én a Nógrád újra nagyobb cikkben foglalkozott a balassagyarmati húsüzemmel. […] A vágóhíd, pontosabban a Pest-Nógrád megyei Húsipari Vállalat Balassagyarmati Üzeme […] régi, toldozott, foltozott üzem. Kinőtte a „gúnyáját”. Ha ráköltenének pár százezer forintot, emberibbek lennének a munkahelyi körülmények. Mindezért azonban nem sokat panaszkodnak. Tudják, hogy a pénzt az állam ide se tolhatja taligával. Aztán… úgy gondolkodnak az üzem vezetői, de a munkások is: segíts ember magadon… Meg is teszik, ami tőlük telik. Így került önerejükből beton az udvar nagy részére. Munkaidő után csinálták, megkurtítva a pihenő órákat. Idézi a szeptemberi termelési értekezlet jegyzőkönyvét, amely számunkra is jelzi az üzem helyzetét: a dolgozók azt kérik, hogy bővítsék a füstölő létszámát, mert két ember nem győzi a füstölést. A kérést teljesítették, a füstölőt házilag megnagyobbították, és plusz két főt alkalmaztak. Egy fővel bővítették a javító műhely létszámát, és kicserélték a lyukas zsírtároló hordót. A kiegészítő műszaki feltételeket, új gépek beszerzését azonban továbbra sem tudták biztosítani.
A szarvasmarha-tenyésztés népszerűsítésére és előmozdítására irányuló törekvést jól jelzi, hogy 1965. június 14–15-én városunkban, a mezőgazdasági szakmunkásképző iskolában rendezték meg először a szarvasmarha-tenyésztő szakmunkás tanulók országos versenyét.
A megye kisebb vágóhídjainak összevonásával megnőtt a balassagyarmati üzem feladata. Napi 500-600 mázsa húst dolgoznak fel és juttatnak a fogyasztókhoz. […] A balassagyarmati vágóhíd látja el húsáruval Salgótarjánt, Nagybátonyt, Kisterenyét, Mátranovákot, a pásztói járást, Szécsényt és környékét. A szállítást gépkocsival bonyolítják le. Ebből az egyik 70 mázsás, a másik 40 mázsás hűtőkocsi. Bérelnek az Autóközlekedési Vállalattól is teherkocsikat. A szállítás jó megszervezésével eddig még biztosították, hogy a hús idejében a fogyasztókhoz kerüljön.
Hosszú éveken keresztül nem tudták megoldani a dolgozók étkeztetését. 1966-ban kezdődött meg az ebédlő és az üzemi konyha kivitelezése, ami 1967 második felére befejeződött.
A növekvő igény kielégítése érdekében 1967-ben új feldolgozóüzem épült, és hűtött raktárat építettek, elsősorban a töltelékáru tárolására. Tovább emelték a dolgozói létszámot, elkészült az étkezde – de egyből bővítésre szorult –, és korszerűsítették a konyha raktárát. A tervek között szerepelt új hűtőkondenzátor, egy füstgenerátor, két főző-füstölő szekrény vásárlása és beüzemelése – hogy különleges áruk is készülhessenek –, illetve a villanyhálózat felújítása az új gépek energiaszükségletének biztosítására. A központi épület új homlokzatot kapott. 1969-re új füstölő-, főző- és csontozóhelyiség létesült, csontozószalagot vásároltak. Mintegy 800 m2-en kétszintes öltöző és fürdő épült. A zuhanyozók és a fekete-fehér (külön az utcai és külön a munkaruha le- illetve felvevésére létesített) öltözők a vágóhíd 240 dolgozójának szociális és egészségügyi igényeit elégítették ki.
A vágóhíd szennyvizét a holt Ipolyba eresztették. Ez csak 1969-ben, az üzem csatornahálózatra kötésével szűnt meg.
1969. január elsejétől a cég fuzionált az állatforgalmi feladatokat ellátó vállalattal, külön irányítóközpontot hozva létre Budapesten. A cég ekkor vette fel a Pest-Nógrád Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat nevet, a PENOMAH-címke tervezésére pénzdíjas pályázatot írtak ki.
A komplex vállalat létrehozásának célja a piac igényeinek gyorsabb követése, az egyenletesebb ellátás biztosítása, az export növelése volt. – Tervünk az, hogy minél több állatot vásároljunk fel Nógrádban. Már csak azért is, mert a magyar vöröstarka marhának külföldön és itthon is egyaránt biztos piaca van. Ennek a nógrádi, az Ipoly mentén tenyésztett tájfajtája is igen jó hírnevet vívott ki magának.
1970-ben 270 dolgozója volt a gyáregységnek. Sajnos elhúzódó minőségi problémákkal küzdöttek, melyeket a Nógrád is boncolgatott: A korábbi időszakhoz viszonyítva sem csökkentek a minőségi kifogások, sőt a vizsgált időszakban még fokozottabban jelentkeztek. A félsertések egy részén az előírtnál vastagabb volt a szalonna, a csülökbőrök hosszúra voltak vágva, a helytelen szúrásból eredő vérszennyeződések nem voltak letisztítva, véres volt a marhahúsoknál a nyakrész, rajta hagyták a faggyút. […] Nem jobb a helyzet a töltelékáruknál sem.
1971-ben tovább folytatódott a vágóhíd rekonstrukciója. A cél a folyamatos nagyüzemi munka biztosítása volt. A kazánház építésével egyidejűleg hozzáláttak a csomagoló és a laboratórium megvalósításához is. Utóbbi a minőségi követelmények kielégítésében töltött be fontos szerepet.
1971 decemberére elkészült a tizennégy termelőszövetkezet és a PENOMAH által 1969-ben alapított dimitrovpusztai Úttörő Sertéstenyésztő Közös Vállalkozás, a SERKÖV. Sajnos már a kezdetektől rengeteg gond volt a rosszul megtervezett és kivitelezett teleppel. A PENOMAH egy idő után kilépett a vállalkozásból. Még 1976-ban is csak a hibákról és a pereskedésről lehetett olvasni a Nógrádban.
1972-ben így írt a Nógrád: A főútról a falak eltakarják a vágóhídi valóságot. Az a magas, fekete füstöt ontó kémény az árulkodója, hogy vágóhidunk nem sokat változott az elmúlt két évtizedben. Leszámítva a közelmúltban épített irodát, öltözőt, fürdőt, és a bejárattól jobbra eső munkacsarnokot, nem sok újat tudunk felsorolni. Mint régen, úgy vágják most is a sertést és a marhát. Kovács Ernő, a főmérnök őszintén megmondta, hogy kiváló szakemberek végzik az anyagszállítást is, ha dolgozni akarnak. A világ legdrágább szállítómunkásai a vágóhídi hentesek. Nincs hűtőházuk, legalábbis a követelményeknek megfelelő nincs. És sok minden nincs. […] Néhány esztendővel ezelőtt a megyei húsellátás javításáról tartottak tanácskozást felelős poszton álló emberek. Öröm volt hallgatni, hogy több millió forint befektetéssel megyénkben is korszerűsítik a húsipari üzemet. Ez az elnevezése a vágóhidunknak, csak ami ott van, az nem fedi éppen az üzem fogalmát. Szó volt tehát a fejlesztésről. De „befagyasztották”.
Az év vége felé az addigi kis teljesítményű kazánház helyett új fűtőberendezés készült, a következő évben pedig a gyár tőszomszédságában a Húsipari Állatorvosi Ellenőrző Szolgálat új laboratóriumi állomása létesült, ahol nemcsak a levágásra kerülő állatokat, hanem a készárut is ellenőrizték.
1973-ban alakították ki a később jól ismert főutcai homlokzatot, összekötve a főkapu két oldalán álló régi épületeket, és emeletet építve rá.
Ebben az évben az új előírások – például a sertések nem kaphattak vágóhídi hulladékot –, illetve a dimitrovpusztai telep létrejötte miatt felszámolták a gyár hizlaldáját, ami Kóvár felé, a csonttelep mellett, az Ipoly árterületén volt.
A cég 340 dolgozója – hét brigádban – 64 ezer sertést, három és félezer marhát vágott (1972-ben változás állt be a fogyasztási szokásokban: a marhahús fogyasztása mintegy 35-40%-kal csökkent, a sertéshús fogyasztása mintegy 40-45%-kal nőtt, ebben persze nagy szerepet játszott a kétféle hús fogyasztói ára). A gyárat 203 vagon húskészítmény és 90 vagon zsír hagyta el. Reggelente átlag 12 gépkocsi indult útnak a friss áruval. 54-58 féle húskészítményt állítottak elő, érdekesség, hogy egy évben 36 mázsa feketeborsot, 108 mázsa paprikát, 7 mázsa köménymagot, több mint egy mázsa majorannát és szegfűborsot, 30 vagon sót és 36 mázsa rizst használtak fel.
Új termékekkel is jelentkeztek, például somogyi szalonnás felvágottal, ízesített csemege zsírokkal: pirított fokhagymással, pirított fokhagymás-májassal, pirított paprikással, csípőssel.
1976-ban országosan új minősítést vezettek be. Az élősúly szerinti helyett életbe lépett a hasított súly szerinti átvétel. A cél az volt, hogy azok a gazdaságok járjanak jól, amelyek a több húst és kevesebb zsírt adó sertéseket tartanak. A minősítést manuálisan, két ponton mért szalonnavastagság alapján állapították meg.
Létrejött a KARANCSHÚS, és attól kezdve a két cég területi megoszlásban látta el a megyét és környékét. Míg előbbi a megyeszékhely ÁFÉSZ üzleteit, a megyeszékhelyi agglomerációt és Pásztó körzetét látta el, addig a PENOMAH a salgótarjáni élelmiszer-kiskereskedelmi vállalat boltjait, illetve Nógrád megye mellett a Dunakanyart, Szob környékét, Borsod és Heves megye nagyobb városait és a fővárost.
1981-ben az üzemben már csaknem négyszázan dolgoztak. Az ötnapos munkahét bevezetése miatt korszerűsítések és átszervezések történtek, például a tmk-sok (azaz karbantartók, akik nevüket a „tervszerű megelőző karbantartás”-ról kapták) hétfőn nem dolgoztak, cserébe szombaton karbantartották a gépparkot. Ezt eredetileg vasárnap vagy éjjelente tették, illetve működés, használat közben.
Ebben az évben kilenc Pest és Nógrád megyei csoport – nagyrészt termelőszövetkezetek –, valamint a PENOMAH állt össze egy társulássá. A társaság – melynek képviselője a PENOMAH lett – célja a két megye területén a tudományos alapossággal kiválasztott fajták tenyésztése, és így a sertéshús-termelés mennyiségi és minőségi mutatóinak javítása volt.
A forgalom fellendítésének érdekében a PENOMAH megállapodást kötött a szécsényi Palóc-Skála Áruházzal, melynek megfelelően a cég rendszeresen tartott árubemutatót az áruházban. Új készítmények – alföldi lángoltkolbász és paprikás turistaszalámi – bevezetését is tervezték.
Az érdekeltségek javítása végett megnövelték a gyáregység önállóságát. A gyártmányszerkezetet megpróbálták a mindenkori piaci igényekhez, a kereslethez igazítani. Ez több-kevesebb sikerrel létre is jött, ámbár a központi irányítás rányomta bélyegét a kivitelezésekre.
1985 decemberében az üzem összlétszáma 419 fő, ebből 317 fő fizikai dolgozó, 102 fő alkalmazott. Műszaki kiszolgáló személyzet 23 fő, és az összlétszámból 68 fő volt a húsipari szakmunkás.
A húskészítmények közül legnagyobb arányban a párizsi szerepelt, másodikként a nyári turista, a füstölt-főtt áruk között pedig nagyon kedvelt volt a szendvicssonka. Újdonság volt a petrezselymes húskenyér, illetve az Antalka István termelési osztályvezető által kikísérletezett Balassa májas, ami tulajdonképpen hidegen is füstölt kenőmájas volt.
Két év munka után, 1985-re elkészült a szennyvíztisztító, és kis lépésekben, saját kivitelezésben, de megtörtént a szarvasmarhavágó-vonal, majd a sertésvágó-vonal rekonstrukciója. Felújították a propán-bután gázas perzselő berendezést, pneumatikus függőleges sertésbőr-lefejtő gép beállításával megszüntették a szalonna szennyeződését.
Balassagyarmat jobb ellátása érdekében a cég szakbolt nyitását tervezte a főutcán.
Eközben Cegléden rövid lejáratú világbanki hitelből sonkaüzemet létesítettek. A tervezett hétszázmilliós beruházás összköltsége végül közel egymilliárd forint lett, a különbséget pedig rövidlejáratú hitelből próbálták megoldani. Ehhez jött még háromszázmilliós hitel forgóeszközökre, amiből százmilliót a gyarmati gyáregységre testáltak. A sonkaüzem maximum 20%-os kihasználtsággal működött. A piaci felmérések hiánya miatt a tervezett USA-export nem jött létre, így a bevétel elmaradása óriási kamatterheket rótt a PENOMAH-ra.
1988 decemberében megnyitották a Húsáruházat a Rákóczi út 63-ban, a volt MHSZ-épületben, mely utcai frontjának L alakú részében azelőtt lövészhelyiség és klub működött.
Az üzlet igen jelentős forgalmat tudhatott magáénak. Ezen felbuzdulva 1989 nyarának végén megnyitották a II. számú Húsáruházat is a gyáregységen belül, a teherporta helyén.
A cég 1991-ben előbb ötszáz, majd háromezer tonnás szovjet megrendelést kapott, ehhez hetente 2100 sertést kellett levágni, annyit, mint máskor egy hónap alatt. Azonban az akkori elemzők szerint úgy vonták ki a tőkét a balassagyarmati gyáregységből, hogy az exportra készült termékeket a Szovjetunióba és Jugoszláviába értékesítették, de a pénzt a központ nem osztotta vissza.
1992-ben már tornyosultak a felhők a gyáregység felett. A kormány 1991-es húsárleszállítási akciójának köszönhetően sok tenyésztő abbahagyta a termelést, így 1992-re szinte eltűnt a sertés a piacról. A hús ára megemelkedett, csökkent a kereslet. Sertés tőkehúsból kétharmaddal, marhahúsból hatvan, húskészítményből nyolcvan százalékkal esett vissza a kereslet. A PENOMAH átállt az egyműszakos munkarendre. Az első negyedévi hárommillió forintos veszteségük a félév végére tízmillióra gyarapodott. Megszüntették az exportot, mert a negyven százalékos hitelkamat miatt nem tudták finanszírozni az üzleteket. A vevők fizetőképességének és -készségének csökkenése miatt sok lett a kintlévőségük. A PENOMAH a csőd szélére került.
Ez év novemberére tehető a PENOMAH, és ezen belül a gyarmati gyáregység megszűnésének a kezdete. A cég kétmilliárdos adósságot halmozott fel, a központi vezetést új ember – a ceglédi cégtől jött Takács Mihály – vette át, feladata a csődegyezség megvalósítása volt. Ám a november 20-i tárgyaláson nem született megegyezés, így a moratóriumot harminc nappal meghosszabbították. Decemberben sikeresen záródtak a csődegyezségi tárgyalások, a balassagyarmati gyáregység százmilliós banki és hetvenötmilliós szállítói tartozást cipelt a hátán.
A csőd okait elemző szakemberek szerint több összetevője volt annak, hogy ide jutottak. Egyrészt nem vették figyelembe, hogy a keleti piac gyakorlatilag megszűnt, a nyugati piacon pedig komoly túltermelés volt húsból és húskészítményekből. A világbanki hitelt rosszul, kedvezőtlen feltételekkel választották meg. Összességében a sorozatos vezetői hibák és rossz döntések vezettek el idáig.
1993 októberében a vezetők a gyáregység leállásáról döntöttek, a számukra „felesleges” kollégákat be sem engedték a gyáregység területére, a fizetésüket az utcán, a porta ajtajában vehették át.
Közben megindult a PENOMAH balassagyarmati gyárának privatizációja. Nyilvános pályázaton hirdették meg a céget, megvételre az MRP-szervezet és a vezetői állomány tett ajánlatot. Az MRP-szervezet ajánlata nem felelt meg a pályázati feltételeknek, mert a tárgyalások elhúzásával, az időt kihasználva az állami tulajdonból banki tulajdon lett. Az önkormányzat megtagadta az MRP részére az üzem területének bérbe adását. A vezetők sem kaptak hitelt, így a gyárat nyilvános pályázaton hirdették meg. Ajánlatot tett a Csurka Endre vezette Magyar Fórum Borháza Rt. és zsidó hitközségek megbízásából a HAL-Consulting Kft. Ez utóbbit támogatta az akkori városvezetés, és erről írásban tájékoztatták a pénzügyminisztert is. A két vetélkedő pályázót azonban rejtelmes módon nevető harmadikként az orosházi illetőségű Oros-Hús Kft. körözte le azzal, hogy átvállalta a teljes adósságállományt, a teljes dolgozói létszámot, 15 millióval többet ígért, valamint negyvenmillióért ajánlatot tett a pilisi hizlaldára is. Így az Állami Vagyonügynökség hozzájárulásával a gyarmati gyáregységet a PENOMAH jogutódja, a Ceglédi Húsfeldolgozó Rt. pályázaton kívül eladta az Oros-Hús Kft.-nek.
Sajnos csak később derült ki, hogy az ÁVÜ pecsétje hiányzott a szerződésről, így az érvénytelen volt. Az Oros-Hús Kft. jog nélkül bitorolta az üzemet, a cég nyírjesi üdülőjét, illetve használta a szolgáltatásokat. Az Oros-Hús Kft. nem teljesítette az előszerződésben vállalt kötelezettségeit, hitelt nem kapott, az általa felajánlott fedezet nem létezett. Teltek a hónapok teljes bizonytalanságban és minden információ nélkül. Számos gép és a teljes számítógép-park Ceglédre vándorolt.
1994 nyarán az Oros-Hús Kft. két hitelezője kezdeményezte a felszámolást. Július 11-én pár emberen – néhány irodistán, őrző-védő emberen, illetve a húsbolt alkalmazottjain – kívül mindenki megkapta a felmondólevelét.
1995 tavaszán a hat budapesti vállalkozó által alapított Ipolyhús Kft. vásárolta meg a vágóhidat – a Magyar Államtól mint tulajdonostól, hiszen a PENOMAH csak kezelője volt – kezdetben 24 fővel, később maximum 100-120 főre tervezték a bővítést. Az üzemeltetéshez azonban hitelre volt szükségük, amit a „túl nagy kockázat” miatt hosszú ideig nem kaptak meg a banktól, majd végre októberben megkapták a hitelt, elindult a termelés. Több tízmillió forintot költöttek a gyár rendbetételére, a megfelelő engedélyek beszerzésére, a termelés elindítására, ugyanakkor nagy problémát okozott a kiesett termelési idő miatt elveszett piacok visszaszerzése. Az ügyvezető igazgató Guba Pál lett. Alig telt el két hónap – miközben az önkormányzat nem engedélyezte, hogy a kft. a termékein használja a város címerét –, elbocsátottak tizenhat dolgozót, és új vezető, Percze István került a cég élére.
1996. július elején azonban a komoly értékesítési gondok miatt leállt a termelés, és a hatvan dolgozóval közölték, hogy harminc napon belül felmondanak nekik. Rá két hétre a cseh–magyar Agrox-Hun Kft. – melynek egyik tulajdonosa Percze István volt – nagyratörő tervekkel megvásárolta az Ipoly-Hús Kft.-t és átvállalta adósságait is.
1997 májusában a felhalmozódott százmilliós nagyságrendű tartozása miatt a cég szállítói kezdeményezték a felszámolást. Nyolc dolgozónak felmondtak, százhúsz ember sorsa még függőben maradt.
1998 februárjában ismét pályázat útján értékesítették a vágóhidat. A budapesti cég, aki kóservágást tervezett, ismét nem jutott hozzá, egy martonvásári cég, a Mur-Hús Kft. nyerte meg a pályázatot, ezzel együtt a húsáruházat is. Ekkor már csak húsz dolgozóról szólnak a hírek. A cég tevékenységéről sajnos konkrét dokumentumok nem állnak rendelkezésre, az akkori tulajdonos, Murányi János nem található. Mindössze annyit sikerült kideríteni, hogy körülbelül két évig tulajdonolta a céget. 2001 júniusától tulajdonos a Gyarmat-Hús, 2001 szeptemberétől a Bogenberg Ingatlanforgalmazó Kft., majd 2002-től napjainkig Zsemberi Ferenc (Zsember-I-Ker Kft., Iker Holding Ingatlanforgalmazó és Szolgáltató Kft.). Közben a Húsáruház többször is gazdát cserélt, majd a jelenlegi tulajdonos, Rózsavölgyi János vásárolta meg, a boltvezető Koplányi Sándor lett.
Az üzem mindeközben elhagyatottan, lepusztulva és lepusztítva, az enyészetnek átadva állt, mementóként arra, hogy jobb sorsra érdemesként mégis milyen viszontagságos úton semmisült meg. 2014 októberében hozzáfogtak a lebontásához, még a feltehetően ipari műemléknek számító tornyát is eldózerolták.”
