Végh József: Nepomuki Szent János tisztelete Nyugat-Nógrádban
Csongrády Béla: Egy védőszent emlékezete
Nem véletlenül került Végh József Nepomuki Szent János tisztelete Nyugat-Nógrádban című kötete impresszumába a következő szöveg a tereskei Lukáchy Ambrus 1795-ben emelt sírkeresztjéről: A kőben tovább marad fenn az élet, mint bennünk. A halálnak bennünk jussa van, de nincs a kőben. Tehát a rövid élet az ősök láncolatát megszakíthatja, a testet, amely volt, a márvány túléli. Ez az idézet ugyanis találó mottója annak a könyvnek, amely azt kívánja igazolni, hogy – mint Európa számos térségében – Nógrád megye nyugati részén is sok helyütt maradt fenn kőbe vésett formában Nepomuki Szent János emlékjele.
Európa szerte, de különösen Közép-Európában hidakon illetve hidak mellett sok helyütt látható Nepomuki Szent János – leginkább barokk kiképzésű szobra. Így a híres prágai Károly-hídnak is ékessége, mintegy turisztikai látványossága. Végh József dolgozata első részében azt igyekszik tisztázni, hogy ki is volt valójában, akit ilyen kultikus tisztelet övez, és milyen legendák kötődnek személyéhez. Wolfflin (más forrás szerint Wölflein) János a dél-csehországi Pomuk (ma Napomuk) helységben született 1350-ben. Bölcseleti, teológiai és egyházjogi tanulmányokat végzett, s mint a prágai udvar kanonoka áldozópapként illetve hitszónokként lett híressé. Ő volt a gyóntatója IV. Vencel király feleségének is. A legenda szerint a király rá akarta venni felesége gyónásának elárulására, mivel azonban semmi módon nem érte el célját, a papot a Moldvába ölette. A nagy tekintélyű egyházfit XIII. Benedek pápa által 1729-ben avatták szentté. A gyónási titok mártírja a folyók, hidak, hajósok, vízimolnárok, halászok védőszentje. Végh József – egyebek mellett – azt is leírja, hogy Adame László 18. századi magyar költő olyannyira tisztelője volt Nepomuki Szent Jánosnak, hogy négy verset is írt hozzá, s a VII. Oh Szent János! Te bizonyos... címűt közli is tanulmányában.
A könyv – címe szerinti – törzsanyaga a következő nyugat-nógrádi települések Nepomuki Szent János emlékeit mutatja be: Alsópetény, Balassagyarmat, Berkenye, Drégelypalánk, Érsekvadkert, Hont, Keszeg, Nagyoroszi, Nézsa, Nógrád, Nógrádsáp, Nőtincs, Patak, Rétság, Romhány, Szátok, Szendehely, Tereske és Tolmács. Mindenütt a nagyon tisztelt, féltve őrzött látnivaló között tartják számon e műkincseket, amelyek több helyütt megújulva hirdetik a hagyomány erejét. E magállapítás realitását bő terjedelmű, nagyon szép, színes képmelléklet is igazolja. Ritkaságszámba megy, hogy a mintegy negyven oldalnyi tanulmányt azon nyomban angol, német és szlovák változatú szöveg követi. Egyébként is dicséretes a Gödöllői Innovációs Központ Kft. által kiadott könyv formai megjelenítése, amelyet a kemény kötés látványosan is igazol. A címlap és az illusztráció Végh Borbála Karolina – a szerző leánya – nevéhez fűződik. Az előszót Tóth Ferenc rétsági plébános írta.
A „Nepomuki Szent János tisztelete Nyugat-Nógrádban című kötet egy újabb jelentős adalékkal gyarapítja Végh József diósjenői helytörténész, művelődéskutató, a rétsági művelődési ház igazgatója, lapunk külső munkatársa, a Magyar Kultúra Lovagja egyébiránt is figyelemre méltóan gazdag munkásságát.
Megjelent a Nógrád Megyei Hírlap 2013. január 12-i számában.
Jiří Šotola: Szent a hídon (részlet)
Nepomuki Szent Jánosnak szép szobra volt nálunk. Az alvégen, a malomgát és a községi körtefa között. Nem valami művészi munka. Nincs sem redőkbe omló köpenye, sem égfelé fordított prófétaarca, bizonyára csak valami ügyesebb kőfaragó készítette. Igen, vagy a kő volt túlságosan kemény, vagy a kőfaragómester kevésbé jártas az ilyen fennkölt mívelkedésben. No és drótabroncs is volt Szent János feje fölött, s az abroncson öt fénylő csillag. Ez már nincs meg. Talán megette a drótot a rozsda, és a cicoma lehullott. De lehet, hogy valaki leverte. Mindegy. A szobor a csillagok nélkül is szép.
Tavaszidőn a lányok virágot szórtak a lába elé, és elsuttogták neki titkaikat. Rebesgették, hogy Szent János a szerelmesek oltalmazója. Meg hogy a szerelmesek édes titkainak őrzője. Az anyókák pedig mindenféle görcsök, ótvarok és melltáji nyavalyák ellen kérték a szobor segítségét. Olykor vittek neki egy tál búzát vagy almát, körtét. De inkább csak titokban. Nem tudom, illő-e egy szentet olyan kéréssel zaklatni, hogy ótvart gyógyítson. Avagy búzát szórni elébe. Azt hiszem, nem volt ez egészen istenes dolog, és nem mindenben egyezett a liturgiával.
Hiszen dohogott is miatta a plébános úr. De azért az anyókák meg a lányok, ha bajba jutottak, csak jártak tovább a szoborhoz a körtével meg az édes titokkal...
